A hétvégén több nagyszabású esemény is történt. Mindenekelőtt az esküvőnk, igaz ez még csak a szűk körű önkormányzati esemény volt, és lagzi is lesz, másrészt középmezőny-rangadó készülődött a Kerület-pályán. Bár továbbra is tartom, hogy az igazán jó megyemeccsekhez el kell egy kicsit távolodni a fővárostól, de hát most csak erre futotta, hiszen az őstagok nehezen mozdíthatóak. Bari épitkezik, mentségére szóljon, hogy az első hétvégi eseményen, mint tanú azért tiszteletét tette. Nyavalyás Joe Bácsi pedig magasabb osztályú meccsekre szakosodott, legutóbb a Sevilla-Tottenham UEFA-meccsről jelentkezett be, igaz tudósítást nem küldött. Az ismerős Hévízi úti pályához közeledve Lórival már láttuk, hogy nézőcsúcs aligha lesz, de jó idő volt és remek meccsre számítottunk. Azt ugyan most is megállapítottuk, hogy a pálya az egyik legkevésbé nézőbarát az országban, a tribünről a vastag, sűrű rács miatt csak állva érdemes meccset nézni, a karéj, ahol ezúttal is megjelentek a kerület dobos ultrái, pedig majdnem olyan messze van, mint a környező panelek erkélyei, ahonnan persze ezúttal is voltak „tiszteletjegyesek”. Alig kezdődött el a derbi, máris két ártalmatlan pontrúgásból 2-0 lett a vendégeknek. Régi mániám, hogy a kapu felé belőtt „egypattanós” szabadrúgások nagyon hasznosak, akármi is történik, veszélyes, bizony gyakran be is akad a kavarodás után. Nos, az első gólnál alvó védők között fejessel, a másik szögletszerű szabadrúgásnál érintés nélkül landolt a bogyó. Egyetlen mentsége az óbudai gárdának, hogy a meccs elején lesérült a centerhalf. A szigetszentmiklósiak ezután is jobban bűvészkedtek a labdával, ami persze előnyben könnyű, illetve sokat segített, hogy a kerület-védők az értelmes behátrálás helyett folyamatosan Zrínyi kirohanását mutatták be. Ez különösen akkor veszélyes, ha az ellenfélnél van olyan, nem feltétlenül szélvészgyors, de technikás spíler, aki lát a pályán és könnyen bejátssza az üressé váló támadóterületre a labdát. Ezen a meccsen volt ilyen, Frank Tamás, aki ha nem tévedek, az egyik legjobb hazai futsal-játékos, és sportágához méltóan ügyesen húzogatott. A szünetig már nem változott az eredmény, ekkor kicsit mozgolódtunk, és éppen az óbudai öltöző elé ültünk le, meghallgathattuk a veretes tanácsokat. Sok bölcsességgel ugyan nem lettünk gazdagabbak, inkább csak az általános szövegeket hallhattunk: focizzál, vállalj többet, fussál, kérd a labdát. A mester azzal biztatta övéit, hogy lehet ez még 2-2 is, Lórinak ez meg is ütötte a fülét: „tipikus magyar mentalitás, miért nem 3-2 a cél?” A második félidőben, bár semmi elképzelést nem véltünk felfedezni a kerületben ezúttal, de mégis visszajött a remény. Az óbudaiak kaptak egy vicc-tizenegyest, szegény szigetszentmiklósi tréner joggal üvöltötte, hogy „spori, még a nézők is röhögnek”, hát valóban nevettünk. A z értékesített büntető után olybá tűnt, hogy felélednek a kerületiek, egészen más lett a játék képe. Ekkor majdnem biztosra vettem az egyenlítést, de pár perc múlva újabb szentmiklósi találat lohasztotta a kedélyeket. A vége megint unalom, az elkeseredett ultrák igencsak hitehagyottan énekelték a korábbi kerületi edző, Lilik Józsi nevét. Ahogy ballagtunk hazafelé, még hallottuk, hogy két korosabb sporttárs azon tanakodik, hogy miért nem jelölte vissza őket a Marcsi a wiw-en. Ezek után reménykedhetünk, hogy a megyemeccsre járók valóban potenciális megyefoci-olvasók is egyben! Szerzõ: Dzsí
|