Bár a bajnokságoknak már vége, kiváló megyefoci-eseményt azért még lehet találni a városban. Almival remek hangulatú nyáreleji foci-bulin jártunk. A Budapest II. osztályban vitézkedő Istenhegy FC (IFC) csapata tíz éves születésnapját ünnepelte, amire kedves barátaink, Bea és Tibi, illetve kislányuk (szintén Almi) minket is elhívtak. Meghívóink közül az IFC-nek – nem túlzottan meglepő módon – Tibi a tagja, sőt nem pusztán tagja, de egyik alapítója is, csapatkapitánya, aki saját számításai szerint világrekorder, az IFC-mezben labdarúgó-pályán eltöltött perceket illetően. A kiváló labdarúgóval egyszer magam is játszottam egy csapatban, ő akkor is bizonyított, magam már nem lehetek büszke a meccsre. Egy kerti sütögetés után játszottunk, és az elfogyasztott grill-húsokkal és sörökkel a gyomromban, bár nagy elánnal kezdtem, kábé 5 perc szlalomozás után annyira rosszul lettem, hogy lépni sem tudtam, inkább beálltam védeni a kapuba.
Talán ezt a hagyományt folytattam, de magam ezen a napon is finoman szólva B-kategóriás állapotban voltam, mert szem-problémám miatt igencsak korlátozott módon láttam, viszont ha láttam volna, akkor festői pálya tárult volna elém is. A Konkoly-Thege utcában, Csillebércen és a KFKI-központon is túl, gyönyörű erdei környezetben fekszik ugyanis az IFC hazai meccseinek helyt adó gyep, igaz tömegközlekedéssel kicsit messze van, de tényleg gyönyörű. Mivel Tibi barátunk alapvetően hátul játszik, a góllövés nem feltétlenül az ő feladata, így annál inkább bosszantó volt, hogy nem láttam jól, amint 0-2 állás után gólt lő az Istenhegy kapujába, ahonnan már nem is volt megállás, 5-2-re hengereltek a svábhegyiek. Ez talán némi magyarázatért kiált, hiszen Tibi is istenhegyi, nem pedig svábhegyi, de ezen a jubileumi tornán a csapat elmúlt tíz évének gigasztárjait különböző csapatokba sorolták. Mivel az IFC egykoron a svábhegyi csapatból vált ki, így azokat az ős-IFC-seket, akik már az ősrobbanásnál, vagyis a futball-csapatok osztódással történő szaporodásánál is ott voltak, ezen a napon Svábhegynek hívták, míg az ifjabb titánok viselhették az Istenhegy nevet. A hármas tornán volt még egy harmadik csapat is, amolyan öregfiúk all stars (az IFC-t erősítette egykoron Kammerer Zoltán kajak-kenu olimpiai bajnok és Balázs Pali dalnok is), őket azonban mi nem láttuk, mert csak a döntőre, a két korábbi győztes találkozójára értünk fel. Hála a magaslati levegőnek, vagy a szerencsésen kifogott szelesebb napnak, nem volt akkora hőség, és a csapatok derekasan megizzasztották egymást a lelkes, elsősorban feleségekből, anyukákból, apukákból verbuválódott közönség előtt. Megyeszurker-fülünknek szokatlan volt, hogy 100 néző előtt zajlik egy futball-meccs, és egyetlen anyázás sem zúdul a lelátóról, de hát ez természetesen a meccs jellegéből és a közönség összetételéből fakadt. A nézőtéri sztorizásból kiderült, hogy élesben azért a Budapest II-ben is vannak „történetek”.
A mérkőzés után dínom-dánom kezdődött, lelkes apukák, edzők, feleségek egészen kiváló tojásos lecsóval és grill húsokkal, palacsintákkal, csapolt sörrel vendégeltek meg minket. Minden rosszban van valami jó, a félvakságnak például nagy előnye, hogy nekem csak le kellett ülnöm egy árnyékos padra, és az elemózsiákat és az italokat Almiék szállították nekem. Ebéd után ugyan lassan koccolnunk kellett, de a rendkívül szimpatikus csapat bulija még folytatódott, új, IFC-emblémás Nike-mezek érkeztek, amelyekből még a hozzátartozók is igényelhettek, akár női formátumban is, illetve a csapat „lelke” kiosztotta a saját készítésű Istenhegyi Kurír című kiadványt, cikkekkel, régi csapatképekkel, a gyerekek fotóival. Nagyon jól éreztük magunkat, és természetesen jövőre a bajnokságban is megnézzük az Istent.

Szerzõ: Dzsí