Kellemes félnapos kirándulás során kerestük fel „tésztavárost”, a zsámbéki romtemplom és Gyarmatpuszta meglátogatása után érkeztünk a dimbes-dombos hangulatos községbe, ahol komoly szurkolótábor várta a nem túl jó minőségű pályán a csapatokat. Négytagú különítményünk leszurkolta a 200-200 forintot, amely, mint megtudtuk, az iskola javára megy. Egy lendületes rúgással már a mérkőzés előtt sikerült abszolválnom a labdába érést, miután körülbelül két percig rendkívül elégedett mosoly maradt az arcomon. Sajnos a mérkőzés elég töredezett játékot hozott, messze elmaradt az egy héttel korábban látott minőségi meccstől, egy remek teljesítménnyel (Hegyi Csaba - Gyermely), illetve a dicséretesen nagyszámú tardosi szurkoló által leginkább gyalázott kopasz hazai játékos kiállításával, és végül megérdemelt hazai győzelemmel. Ezúttal is beigazolódott, hogy a megyeszurkereket mindenki az ellenfél szurkolójának nézi, mert az egyik hazai szurkoló Joe bácsit szólította meg: „Fel akartok jutni?” - kérdésével. Joe bácsi némi értetlenkedés után elárulta, hogy nem tardosi, hanem hobbiból jár meccsre, emberünk arcán látszott, hogy egyszerűen nem hiszi el és azt gondolja, hogy csak félünk bevallani. Magam a két szurkolótábor közé ékelve ezúttal nem hangoskodtam, mindössze néhány taktikai utasítást dünnyögtem, a meccs minőségét kritizáltam és egyszer egy közeli ütközésnél, ahol nem lehetett eldönteni kinek szólok, eleresztettem egy „Nyugi, Tanár Úr!” beszólást, amit nem pusztán a körülöttem álló szurkolók, de a többi megyeszurker is élénk értetlenkedéssel fogadott. Ráadásul a tardosi gólt lekéstem, mert épp akkor kértem el Krisztitől a digitális fotómasinát, hogy megörökítsem a szurkolókat. Amikor visszaadtam a kamerát, legalább ultrahozzáértőként mondhattam, hogy csak a gólt akartam felvenni...
Külön kedvencünk volt a tardosi balszélső, aki a második félidőben rendszeresen leállt a kispad mellé szidni a saját csapattársait, amiért nem szolgálják őt pontos labdákkal, más említésre méltót azonban nem tett.

Szerzõ: Dzsí