Mosonszolnok – Dunakiliti – ez volt a választásunk a hátrahagyott szeszélyes áprilisi hétvégén. Na de, ha már ennyire a határ felé vettük az irányt, tettünk is egy kis szlovák kitérőt, egy amolyan „pozsonyi kiflit”. A pénteki BKV-sztrájk ezúttal sem akadályozott bennünket, sőt, talán még jobban is lehetett haladni a városban.
Kis csapatunk, vagyis a Heni-Bari, illetve az Almi-Dzsí páros könnyen eljutott tehát Pozsony legcsúnyább szocreál szállodájába, a Hotel Kijevbe, vagyis ahogy ők írják, a Kyjevbe. A szálló randa, de nagyon magas, remek a kilátás és jó a reggeli. Egy óriási molinó volt az ablak előtt, így nem tudtuk lefotózni a pozsonyi rangadóra igyekvő, és igencsak hangos ultrákat, a hétvégén ugyanis Artmedia-Slovan meccs volt a városban. Pozsonyban hoztuk a kötelezőket, vár, belváros, finom elemózsiák és sörök, rendkívül kedvező áron. Belefért még a hétvégébe egy dévényi vártúra (minden tiszteletünk Dévényi Tibi bácsi, tényleg gyönyörű a vár), fenemódra bejött a modrai borút is és a stílszerűtlenül vasárnap megtekintett, de nagyon hangulatos Nagyszombat (természetesen a Spartak Trnava stadionjának felkeresésével). Semmilyen magyar-ellenességgel nem találkoztunk szerencsére, sőt többízben, a szlovákok is szívesen próbálkoztak a magyarral. A magyarral próbálkoztak, ahogyan az angollal is, no nem mindig sikerrel. A paradocsomlé valahogy rendszeresen narancslé formájában érkezett, és a szlovákok mérsékelt borkulturájáéhoz tartozik, hogy a rosé szó értelmezhetetlen lett, a valóban nem túl szakszerű pink wine lírásból pedig gond nélkül kerekedett egy sima vörösbor. Végül minden koronánkat centire kiadtuk (került a szütyőbe szlovák light kóla, vagyis Kofola bez cukry és Studentska csokoláda, valamint másfél literes üveges sör), és jöhetett a meccs.

Időben megközelítettük a helyszínt, szerintem ritka nagyméretű pálya volt, kék-sárga lelátókkal, kulturált öltözővel, műfüves kispályával, büfével, még mosonszolnoki zászló is kapható volt, természetesen vettünk is. Visszatérő olvasóinkat talán nem lepi meg, hogy amint megkezdődött a mérkőzés, máris nálam landolt a labda, látványos beleéréssel debütáltam.
Kicsit megijedtem az elején, mert a színvonal nem volt egetverő, és mivel a hazaiak találtak egy gólt, félő volt, hogy izgalom sem lesz sok. Nem így történt, a sokat hibázó szolnoki védelmen többször is utat talált Kiliti, a félidőben már egy-hárommal mentek le a csapatok.

A mögöttünk levő szurkolók különös megközelítésekkel örvendeztettek meg minket. Az egyik hangadó, hamar kipécézett egy egykori mosonmagyaróvári (MOTIM-os) játékost, és gyalázta, hogy még csak egy gólt lőtt az idén. Emberünk erre gólt lőtt, mire a szurker dühösen ordított vele: „Te MOTIM-os, ez volt még csak a második gólod.” Azt hiszem ez egy olyan atyafi volt, akivel nehéz jót tenni. Hamar egy másik okfejtéssel találkoztam: Jó a bíró, jó a csapat, de unalmas ez így, mindjárt hazamegyek. Ez persze még 1-0-nál hangzott el, utána felélénkülhetett ez a sporttárs. A nézők hamar kipécéztek két állandó céltáblát: egyrészt a közeli partbírót, aki legnagyobb bűnére, egyszer ki is nézett… Illetve a feltűnő külsejű vendégjátékost, aki ezúttal hosszú copfos hajjal örvendeztette meg a hazaiakat, akik nyomban el is nevezték Sandokannak. A túlparton egy ifjú hölgy fújta a leseket, ott nézők nem voltak, így a férfi kolléga igen gálánsan magára vállalta a mocskolódást. Szerintem helyesen tette, mert a hölgy a játékosoktól sem nagyon tűrte az ellenvéleményt: azt majd én tudom – dörögte a méltatlankodóknak.

Mivel a hazaiak lőttek egy gólt a hajrában, komoly izgalmak kínálkoztak, aztán annyira mégsem lettek komolyak. A pályához közel egy amolyan igazi útmenti csárdában jó fokhagymás cigánypecsenyével koronáztuk (valójában itt forinttal fizettünk) a túrát, egészen kiváló volt!

Szerzõ: Dzsí