Négy éve Athénban kis megyeszurker-csapatunk megfogadta, ha törik, ha szakad, Pekingben is ott leszünk. Így is történt, bár végül nem mindenkinek sikerült vállalnia az utat, de Lórival remek szervezést hoztunk össze. A drága, hivatalos Pegazus-út helyett Bécs-Peking vonalon szereztünk tolerálható áron repülőhelyet, olcsón, egy családnál szállásoltuk el magunkat Pekingben és belépőjegyeket is az interneten vettünk. Ahogy kell, optimistán, férfi vízilabda-döntőre, női kézilabda elődöntőre is. Mondták is a haverok, hogy majd nézhetjük a szerb-montenegrói finálét, illetve, hogy úgysem lesznek a lányok négy között, szerencsére nem lett igazuk!

Éjjel repültünk, ami nagyon kényelmes volt, aludni is tudtunk, jöttek az elemózsiák, az ülésbe épített képernyőn filmek, játékok, hamar elrepült az út. Megérkezésünk után rögtön bevettük magunkat a Peking közepén, egy metrómegállónál található kis falunkba. Légkondicionált hálószobát és egy különbejáratú fürdőszobát kaptunk, illetve egy angolul egyetlen szót sem tudó, azonosíthatatlan létszámú családot, akik folyamatosan mosolyogtak és mindig belénk akartak tömni valamit. Gyümölcsöt, reggelit, vacsorát, sört, illetve amire teljesen rákaptunk, a jázminteájukat.

Az első nap feltérképeztük a jegyviszonyokat, kicsit megijedtünk, mert csak zökkenőkkel kaptuk meg az előre megrendelt jegyeket, illetve a már kint levő haverok sem bíztattak egyszerű jegyhez jutással, de legalább megtudtuk, hogy merre van a feketepiac. Szerencsére azután sohasem okozott gondot a bejutás sehová.

A magyar-román női kézilabda negyeddöntő volt az első abszolválandó feladat, utána közvetlenül pedig a magyar-holland női poló elődöntő. Nem tudtuk milyen távol vannak a csarnokok, így elsőre csak a kézimeccsre vettünk jegyet, ami remek döntésnek bizonyult. A csarnokba érve rengeteg ismerős bukkant fel a magyarok között. Athéni szurkertársunk Tokió, illetve apósa végig gyakori társunk maradt, de előkerültek Bence barátomék egy kisebb különítménnyel, illetve régi évfolyamtársak, diósgyőri szurker-cimborák, meglepetés-barátok is. A nagy találkozások örömével és pár sörrel feltöltekezve vetettük be magunkat a szurkolásba. A magyar tábor valahogy mindig a legjobb helyen, középen egy tömbben tudott szurkolni. Szegény, rendkívül rendszerető és barátságos kínaiak aligha értették, hogy miért tódul be a tábor olyan helyre, ahová nem szól jegye, ha pedig egy kicsit szigorúbban nézték a jegyeket, akkor kihozós módszerrel, hogyan szólhat minden magyar szurkolónak ugyanoda a jegye.

A meccs leírhatatlan élmény volt, a magyar csapat végig remekelt, minden poszton mindenki nagyot alakított, végig kézben volt a meccs és egyre nőtt az előny. A kínai barátaink legnagyobb csodálatára eksztázisban ordítottuk, szurkoltuk végig a meccset. Ott ugyanis ez nem szokás. Egyszer a helyiekkel néztük az olimpiát egy nagy kivetítőn, egy kínai fickó pattogott a gumiasztalon, és megnyerte a trambulint, majd utána a pingpongcsapatuk a csapatdöntőt a németek ellen, mindezt 5 másodperces halk taps fogadta. Nem így a magyarok alakításait, amelyet az Athénból ismert koreográfiai elemekkel fogadott a lelkes tábor. A meccset csak azért nem követte még nagyobb ünneplés, mert időközben a szomszédban elkezdődött a magyar-holland póló-elődöntő. Ahogy anno Athénban a pólódöntő utáni fürdőzés, úgy Pekingben alighanem a két női meccs közötti átvonulás volt számomra a legszellemesebb jelenet. A csarnokból kitóduló 500 ember ugyanis „nincsen jegyünk, mégis megyünk” csatakiáltással valósággal bevette az amúgy teltházas pólócsarnokot, a döbbent rendezők udvariasan félreálltak.

2-0 volt ide, amikor beértünk, de talán a magyar lányokat is megijesztette a hirtelen megjelenő, ordító sereg, akik a lépcsőkön, foghíjakon kerestek maguknak helyet, mert sajnos a hollandusok fordítottak, majd nem engedték ki a győzelmet, igaz ebben erősen segített nekik a sunyi bírópáros is. Egy-egy alamuszi ítéletnél nagyon elkelt volna egy kubai tékvandós, de ezek a sípos emberek megúszták.

Kicsit szomorkodtunk, illetve beszélgettünk a csarnok előtt szurkolótársainkkal, amikor felmerült az ötlet, hogy meg kéne nézni a brazil-argentin focielődöntőt. Az volt az elképzelésünk, hogy a feketepiac elszállt mágusai, ahogy közeledik a meccs, talán lejjebb viszik borsos áraikat, érdemes odanézni a stadionhoz. A kilométerenként két jüanos (44 forintos) taxiárak mellett sokat nem kockáztattunk, és szerencsénk volt, normális áron jegyet szereztünk és bejutottunk a Worker’s Stadiumba. A kis kínaiak nagyon lelkesek voltak, sokan öltöztek brazil, vagy argentin mezbe, majd Ronaldinho és Messi labdába érését is lelkes üdvrivalgás fogadta.

Tokió apósa ekkor már sóért nyüszített, amit friss érkezőként még nem nagyon értettünk, de hamar átéreztük fájdalmát. Az olimpiai kajahelyszíneken nem igazán volt kaja, édes kenyér, különböző cukrozott vackok adták a kínálatot, sós étel csak chips volt. A meccs azonban kárpótolt bennünket éhezésünkért, kapufák, nagyarányú argentin győzelem, lendületes foci, jó volt. Első napra ez a három meccs igazán elégnek bizonyult.

Szerzõ: Dzsí