Pár nappal az érkezésünk után már sokkal rutinosabbak voltunk. Megismertük a rendkívül kedvező árakat. Kis falunkba 4 jüanért (88 forint) ittunk egy sört és egy üdítőt, de az olimpiai helyszíneken is 5 jüan (vagy ahogy a helyiek mondják rembimbi – a nép pénze) volt a sör. Megdöbbentő, hogy minden pénzen Mao arcképe virít, míg a váltópénzeket maonak is hívják. A legérdekesebb, hogy a 10 maos (vagyis a kétforintos) is létezik papírpénzben, igaz ebből a címletből egyedül van fémpénzük is. Kezdtük magunkat kiismerni a kaják között is, én a reggeliket ugyan komáltam, de Lórinak kevésbé jött be a sok töltött tészta, édes bundáskenyér, vízben lötyögő sótlan rizs, cukrozott tej, tavaszi tekercs, amik között vendéglátóink variáltak, de az ebédekkel gyakran melléfogtunk. Minden édes és a húst mindig csontokkal, pörcökkel adják.

A kínaiak amúgy nagyon kedvesek voltak, mindenki mosolygott, segítőkész volt, a város rendkívül tiszta és igen gazdag. Rosszul öltözött embereket szinte nem is láttunk, semmi Mao-egyenruha, vélhetően a nagyvárosok (Sanghai, Peking) kirakat-jóléte azért igen távol van a falvak marék rizsen éldegélő tömegeinek életszínvonalától, de az a felhőkarcoló-város, amit mi láttunk, tényleg látványos volt. Mindenütt óriási bevásárlóplázák, áruhiány így csak speciális okokból léphetett fel, például norvég barátaink miatt. Történt ugyanis, hogy a kézilabda az elődöntőkre átköltözött az olimpiai rendezvények szívébe, vagyis a Madárfészek és a Vízeskocka mellé a legnagyobb beltéri csarnokba. A norvég-dél-koreai elődöntő idején a derék északiak annyi sört vedeltek (számításaim szerint az osloi árak huszadáért), hogy kissé diktatórikus módszerrel a kínaiak betiltották a sörivást. Ezen ugyan a később érkező magyar szurkolók elsőre megsértődtek, de mi hamar megláttuk ebben is a lehetőséget. Kikéredzkedtünk a körzetből, ami technikailag a jegyre körmölt kínai írásjelekkel történt. Így egyrészt kijutottunk sörözni, másrészt miután visszamentünk még több magyar szurkolónak kiadtuk a megjelölt jegyeinket, így sokan bejutottak a stadionba.

Bent sem volt minden zökkenőmentes, a rendezők már kicsit jobban felkészültek a hírhedtté vált magyar szurkolókból, így csak erőszakosabb fellépéssel sikerült bejutnunk a táborba, de azért valahogy csak sikerült. A szurkolás megint igen dinamikus volt, a kisebb orosz tábort teljesen elnyomta. A disszonáns hangok nem jellemzők az olimpiára, a szektorokon belül teljes békességben férnek meg a különböző nációk, így némi szórványos „Ruszkik haza”, illetve „Grúzia, Grúzia” biztatás mellett alapvetően a magyar lányok támogatásával volt elfoglalva a tábor. Sajnos a kevés dobott gól, a kimaradt hetesek miatt még a remek védekezés ellenére is hamar 5-6 gólos hátrányba kerültünk. Remek volt a második félidő, de az előnyt teljesen nem tudtuk ledolgozni. Megjegyzem a bíráskodás ezen a meccsen sem volt pártatlan, sajnos a kézilabda is teljesen bíródominálta sport, nem ezen múlt talán a továbbjutás, de azért így is bosszantó volt.

Szerzõ: Dzsí