Bár egy budapesti NB II-es meccs aligha tartozik a megyeszurkerek fő célpontjai közé, a gyönyörű idő (amolyan vénasszonyok nyara) mégis a pályára csalogatta a Joe Bácsi – Dzsí – Lóri hármast. A hangulatos pasaréti vámos sportközpontban rögtön megízlelhettük az osztálykülönbséget, a jegyek meccsreszólóan nyomtatottak, különböző színekben, felnött-diák-tiszteletjegy, és bizony kemény négyszáz forintba is került egy biléta. Igaz amikor a pontos kezdésre érkezve is csak a hatos-hetes-nyolcas számú belépőt vehettük meg, élni kezdtünk a gyanúperrel, hogy vagy a kutya sem jött el ma, vagy mindenki bennfentes. Ehhez képest néhány kisgyerek, jónéhány bennfentes öreg és pár barcsi valóban eljött, illetve egy rendkívül csinos hölgy, akiről hamarosan megfejtettük (nem volt túl nehéz), hogy valamelyik játékos barátnője és mivel elsősorban a hazai zöldek fellépéseinél mozgolódott, örömmel konstatáltuk, hogy Pénzügyőr-szív dobog (bizonyára rendkívül formás) mellei alatt. Némileg barátságtalan lépésként a szomszédos teniszpálya hirtelen beindított locsolója hátbakapott minket, de a hidegzuhanyt sztoikus nyugalommal fogadtuk és a meccsre koncentráltunk. Az első félidő elég unalmasra sikeredett, a lelátó egyetlen hang kivételével gyakorlatilag néma csöndben figyelt (mi is csak halkan dörmögtük nívós szakkommentárjainkat). Az egyetlen hang viszont nem tágított, négy-öt panelből („kinek a dolga?”, „támadd meg, vedd el tőle, tök hülye az egészhez”) álló mondandóját szajkózta. Az amúgy egyáltalán nem trágár úriemberre a rendezők rendre rászóltak, először nem értettük miért, azután rájöttünk, hogy szegény rendező nem pusztán a mai meccsen hallgatja meg a kliséket százszor, de az egész idényben. Mindenesetre az úriember elhallgatott, sőt olykor bocsánatot kért: „bocsánat, elragadtattam magamat”, majd hat másodperc múlva folytatta. A szünetben a vendéglátás új szintjeit ismerhettük meg, a fehér ruhás pincérek bámulatosan gyorsan szolgáltak fel, az amúgy remek Pénzügyőr-étterem Söntés feliratú mellékhelyiségében, és egy eddig soha nem látott dorongformájú élelmiszerrel (fasírt-jelleggel) is megismerkedtünk, sőt a bátrabbak (értsd Dzsí) ki is próbálták. A második félidőben azután két Pénzügyőr-találat, egy barcsi válasz izgalmasabbá tette a mérkőzést. Az első gól utáni kisebb hangzavar lehetővé tett egy erőteljesebb Hajrá Pénzügyőr ordítást is az amúgy teljesen rekedt Dzsí részéről (amit néhány másodperces elégedett mosoly követett), illetve Joe bácsi bizonyított igaz rendkívül halkan. Mégpedig azt a bámulatos tulajdonságát, hogy néhány halk szurkolói megjegyzésből és tanácsból is képes volt a meccs végére valamennyi zöld játékost név szerint azonosítani. Lórinak ez a fellépése megyeszurker-premiernek tekinthető, hangoskodással nem is tűnt ki, ám a futballszakértelmét az alapító tagok is elismerően konstatálták. A barcsiak amúgy elég vérszegények voltak, egyedül a penge nyolcas látott a pályán, míg szerencsétlen ötös rendre azon bosszankodott (igaz úgy tűnt, hogy joggal), hogy ő miért nem kap labdát. Mindenesetre az addig rúgott gól nélkül álló pénzügyesek nyertek és a különítmény elégedetten megindult haza.

Szerzõ: Dzsí