Úgy hozta a sors, hogy szerény személyem éppen kétéves szolgálati időmet töltöm a napfényes Kisinyovban (ezt az állami moldáv nyelven a magyar hangképzés számára kimondhatatlan és inkább kínaira hajazó Chisinau-nak mondják, de most engedtessék meg az orosz nyelvből származó Kisinyov használata a könnyebb olvashatóság kedvéért). Több érv is szólt a mérkőzés megtekintése mellett: egyrészt itt tartózkodom a moldáv fővárosban, másrészt Dzsí és Almi szépséges jövendőbeli megyeszurkerekkel foglalatoskodnak és talán a kevesebb idő miatt, szívesen vesznek egy „egzotikus” országból származó tudósítást, végül pedig kedves kollégámtól a magyar nagykövetségről kaptam egy invitálást hogy látogassunk ki erre a helyi lakosok számára nagyszabású eseményre. Előre hát, nézzük meg melyik az a stadion, ahol a moldáv futballválogatott 3-0-ás megaláztatásban részesítette a magyar nemzeti tizenegyet valamikor nem is olyan régen. Persze, persze, mivel ez most a második „otthonom”, bevallom, hogy a svájciak ellen a moldáv csapatnak szurkoltam inkább, hiszen egy jó kis lehengerlő Svájc-verés talán igazolta volna, hogy nem volt véletlen a 2007. novemberi fiaskó, és ez a Moldova igenis Kelet-Európa futball-kistigrise lesz.

A jegyre nem volt gondunk, a VIP-nek kinevezett lelátórészre hamar bejutottunk. Ugyan, mint ma már minden futball-pályán nagy meccs előtt, roham- és lovas rendőrökön keresztül kellett elérnünk a célt, de a „vengerszkij diplomat” két szó nyelvtudás ebben a posztszovjet környezetben segített (milyen hasznos is volt anno az orosztanulás). A Sherif és a Dacia után a moldáv bajnokság harmadik helyén tanyázó FC Zimbru pályája, a szendvicsárus, a közönség – főleg a hölgytagok – teljesen impozánsak voltak, külön öröm volt, hogy gyakorlatilag néhány méterre ültünk a játéktértől. Persze miután rájöttem, hogy kis telefonom abszolút alkalmas a fényképezésre, vad fotózásba kezdtem, amit csak a tányérsapkás rendőr rosszalló tekintete után fogtam egy kicsit vissza.

Telt ház, közel 11 ezer néző, himnuszok, ünneplés, majd a népes svájci tábor „Go Suisse” és a hangosan ujjongó helyi közönség „Móóldóóva” hangjaira kezdődött a meccs. Az ígéretes moldáv első másodpercek után persze hamar kiderült, hogy a svájci gárda jóval szervezettebb. Az első élénk negyedóra után a küzdelem inkább a középpályán folyt, kevés helyzettel mindkét oldalon, elképzelés és ötlet nélküli támadásokkal, ami főleg a moldávokra volt jellemző. Persze érezhető volt, hogy Svájc gólveszélyesebb, amit Alexander Frei szép gólja váltott valóra a 32. percben. Én ekkor 2-1-es svájci győzelmet jósoltam a kollégának. A moldávok még a gól után is inkább hátrafelé passzoltak, nem kísérték a támadásokat a középpályások, nem kerültek létszámfölénybe a svájciak térfelén (ezt meg is vitattuk rendkivül hozzáértő módon), a moldáv jobb és bal back keveset futott fel, a csatárok pedig olyan, hogy is mondjam, egyszerűnek tűntek. A moldáv hálóőr Namasco viszont nagyokat védett a kevés helyzet ellenére, a látványos akciók száma pedig a nulla felé tendált. No persze a moldávok sikertelenségéhez kellett a svájci középhátvéd is, aki sziklaként mindenhol ott volt. Persze, persze, közhellyel élve, működött ez a svájci gárda, mint egy helvét óra: szépen, pontosan, mindenki tette dolgát. Nekem egy jól szervezett, semmi extrákkal nem operáló Bundesliga-csapat jutott eszembe. De ki is az edző? Ááá, Ottmar Hitzfeld, okés, nincs több kérdésem. Ezzel együtt jó érzés lehet egy olyan válogatottat látni, amelyik hozza az elvárást: nem szenved, nem tesz nagy dolgokat, ha az az elvárás velük szemben, hogy nyerjenek, akkor nyernek, szürkén, ledarálva, vagy éppen behúzódva, és nem látványosan, de hozzák a pontokat.

Az echte svájci fekete játékos, a kongói Blaise Nkufo méltán nemzetközi hirű: osztogat, megtart, cselez, gólhelyzetbe kerül, egyszóval óóriási (ezt egy helyi magyar barátomtól tanultam hosszan elnyújtva kell kiejteni, úgy viccesebb). Még szerencse, hogy Svájc a befogadó természetéről híres, amely politikát nem olyan régen népszavazáson is megerősítették a helvétek. No ennek „gyömülcsét” élvezhette most a stadion közönsége, mert ténylegesen színt vitt a svájci válogatottba Nkufo, akinek játékát élmény volt nézni. Hogy a játék(osok) összképe ne változzon, egy csere révén szintén egy gólveszélyes mozgású, afrikai szülőktől származó csatár, az elefántcspontparti Johan Djourou is pályára lépett. Beállítása után néhány perccel ki is hagyta a második félidő egyik legnagyobb helyzetét, amikor a 11-es pont magasságából egy lecsorgó labdát bombázott mellé.

A szünetben találkoztam helyi haverral, huszonévesforma létére játékosmenedzser, sokat nem látom idehaza, mert utazgat Európa nagy klubjai között és adja-veszi a jövő moldáv reménységeit, hat játékosa itt, egy a román nemzeti tizenegyben játszik. Gyakorlatilag egy percben összefoglalta a problémákat, a legfőbb gond az, hogy edző taktikailag szegényes (mondhatnánk úgyis, hogy egyszerű). A pihenőidőben némi derültséget keltett a VIP-páholyban, persze anélkül, hogy pártpolitikai elemzésbe kezdenék, amikor a hangosbemondóban elhangzott: Voronin köztársasági elnök is jelen van és biztatja a moldáv csapatot. A nézők hangos kifújolással „üdvözölték”.

A második félidőben valóban úgy tűnt, hogy a cserék jót tennének a moldáv csapatnak, amit meg is lép a tréner, hozva is egy kis felpezsdülést. Néhány szép momentumtól eltekintve azonban igazi gólhelyzet nem alakult ki a svájciak kapuja előtt, és ahogy az lenni szokott jött is a kegyelemdöfés a ráadásban a csereként beállt Gelson Fernandes-től. A közönségre, a játékre nem lehet panasz sportszerűségben, amikor Ottmar Hitzfeld elhagyta a játékteret nem csak a svájci szurkolók tapsolták meg. A meccs utolsó momentuma számomra elég érdekes volt: néhány svájci játékos a cserepadról elkezdtek futóedzést tartani a lefújás után miközben elkezdett kiürülni a stadion. Ilyet se láttam még.

Azt mondják, hogy olyan a futball, amilyen az ország. Hát, ha Moldova nem is lesz a közeljövőben futball-nagyhatalom azért van itt minden: éttermek, shopok, diszkotékák (itt „night clubnak” hívják, de ne tessék félreérteni, nem azt jelenti, mint otthon, olyan itt nincs), szóval a főváros biztosan élhető a maga diszkrét bájával. A 200 eurós átlagkereset ellenére meg több olyan autót látok itt, aminek még a típusát sem tudom, az egy négyzetméterre jutó BMW-k aránya meg talán a németországi nyugdíjpénztár-parkolónál is magasabb. Mindenesetre csak remélni tudom, hogy a „kolbászzsír-metál” Fiestámat észreveszik onnan föntről a dzsip volánja mögül a sávokat, irányjelzőt, meg általában a közlekedési szabályokat rugalmasan értelmező helyi sofőrök. Az ország különben kicsit olyan, mint a moldáv futballisták: érdekesen egyszerű. Sok-sok dombbal, szőlészettel, borral, genetikailag szépséges nőkkel, kevés kulturális látványossággal, viszont nagyon ízletes konyhával. Ajánlott turisztikai desztináció mondjuk némi ukrajnai látogatással, egy odesszai városnézéssel, vagy egy észak-bukovinai természetjárással kiegészítve (na jó, ha valakinek van 300 eurója repülőjegyre, akkor Párizsba is mehet fapadossal, ott is van diadalív nemcsak Kisinyovban).

Szerzõ: Varangy