Évente egy BL-meccset azért jó megnézni – gondolta megyefoci-különítményünk, amikor Bandi barátom jelezte, hogy tud jegyet szerezni a Chelsea – Barcelona meccsre. Az angol és a spanyol foci is a kedvenceim közé tartozik, és bár a legjobb klubcsapatoknál ma már csak egy-két hazai játékos van, azért ez is szempont volt. Ráadásul Londonban lakik Robi barátom, akinél meg tudtam szállni, és a reggeli járatokkal egy nap távolléttel is könnyen megszervezhető volt az út. Igaz, bátrabb barátaim egy nap szabadságot sem vettek ki, hanem úgy foglaltak repülőjegyet, hogy az csak a meccs előtt 100 perccel landolt, de én ennyire nem voltam bevállalós, megütött volna a guta, ha lekésem a derbit, így a reggeli géppel egyedül indultam ki. A repülőn aztán – váratlanul – újabb haverok bukkantak fel, Sanyi és Balázs is a meccsre igyekeztek. Kicsi a világ, hogy ők is egy régi ismerősnél, a londoni magyar bankárok egy másik jeles tagjánál szálltak meg.

A Gatwick reptérről berobogtunk a városba, majd egy időre szétváltunk, ki-ki megkereste szállásadóját. Némi kis belvárosi sétára volt időm, Oxford Circus, Piccadilly, Covent Garden, parkok, nagyon hangulatos volt. Legalább négyen megszólítottak, ketten útbaigazítást kértek, elárultam, hogy tíz perce vagyok csak Londonban, míg kétszer Unicef-aktivisták támadtak le (gondolom ez nem volt független a Barca látogatásától, hiszen a mezükön is a szervezet szerepel). Gondolom adományt gyűjthettek, de ez végül nem derült ki, mert ezekben a szituációkban inkább nem értettem angolul. Robival, akinek szintén volt jegye a meccsre, csak éppen másik szektorba, egy libanoni étteremben faltunk egyet, majd lepakoltam a cuccomat, és irány Chelsea!

A metrón odafelé szóba elegyedtem két katalán és egy londoni szurkolóval, a legnagyobb barátsággal elemeztük a sanszokat (ez persze inkább az ő esetükben érdekes, nekem kevésbé voltak érzelmeim a csapatok iránt). Majd összefutottam Sanyival és Balázzsal, és már négy órával a kezdés előtt a környéken csavarogtunk. Chelsea nagyon hangulatos, kicsit körbesétáltunk, majd benéztünk a szurkerek törzskocsmáiba is. Mindenhol tömegesen ültek, vagy az utcán söröztek a kék Samsung-mezes társaságok. Miközben órákon át átbeszéltük a futballvilág aktuális történéseit, némileg meglephette barátaimat, hogy miért ismerem jobban a hazai harmad- és negyedosztályú csapatok összeállítását, mint mondjuk a Barcáét. Ezt igyekeztem úgy beállítani, mintha mindent tudó lennék, nem fedtem fel az igazságot, vagyis, hogy engem a nagycsapatok azért annyira nem hoznak lázba. Végül megtaláltuk az igazán kemény pubot, ahol a keményebb gyerekek készültek (mindig meglep, hogy az angol szurkerek között milyen sok kopasz, tojásfejű, de alapvetően nagyon szimpatikus fickó van). Ebbe az ívóba nem is lehetett csak úgy belépni, a kidobóembernek bizonygattuk, hogy nem vagyunk katalánok, de csak úgy engedett be, hogy meggyőztük, akkora szurkolók vagyunk, hogy Magyarországról eljöttünk támogatni a Chelsea-t. Bent óriási hangulat volt, igaz a rendelést némileg megnehezítette, hogy vagy százan ordították a csapatdalokat.

Lassan eljött a kezdés ideje, és mivel nem azonos helyre szólt a jegyünk, szétváltunk. Én megindultam a VIP-részleg felé, ahol némi véletlen folytán egy elegáns fogadás közepén találtam magam. Nekem ugyan seat only (vagyis no eat, only seat) jegyem volt, de ha már ilyen kedvesen invitáltak…
A meccsen remek helyem volt tribün első sor, tökéletes kilátás, óriási hangulat. Előzetes aggodalmam jogosnak bizonyult, Bandiék gépe késett, húsz percet buktak a meccsből. Pedig a hangulat már az első pillanattól fogva óriási volt. Minden szék mellé be volt készítve egy Chelsea-zászló, ami impozáns zászlóerdőt eredményezett. A meccset gondolom mindenki látta, sőt a tévé előtt talán jobban is meg lehetett ítélni, hogy a sok büntetőgyanús helyzetből hány volt jogos. Kettő bizonyára, így e meccs alapján alighanem jogos lett volna a Chelsea-továbbjutás. Ugyanakkor megint igaznak bizonyult a régi elméletem, hogy ezen a szinten az idegenben elért 0-0 rossz eredmény. A Chelsea idegenbeli sündisznó játéka megint hülyeségnek bizonyult. Azért nagyon sajnáltam a csapatot is, szurkolóikat is, mert gyönyörű góljuk után is nekik voltak helyzeteik, a bíró sokat tévedett, főleg ellenük, a Barcának pedig rossz napja volt. Igaz egy ilyen rossz napba is belefért néhány bámulatos átadás és csel, de helyzetig nem jutottak el, és a hiba is sok volt. Csalódott angol szurkerek között fogtunk egy autót, és a Spurs-szurkoló Robi, valamint az Arsenal-fan taxis (e két londoni csapat amúgy ősi ellenség) kesergett azon, hogy kiesett a Chelsea. Majd a Manchester United legyőzi a katalánokat – fogadkozott a sofőrünk, aki egészen biztos volt benne, hogy az UEFA nem engedte győzni a Chelsea-t, ne csak angol klubok jussanak megint a döntőbe. Az Angliában elképzelhetetlenül népszerű futballért látványosan rajongó sofőr szerint az angolok amúgy tudásban sokkal jobbak, európai (értsd nem szigetországi) csapat reálisan nem nyerhet BL-t. Majd némileg elgondolkodva hozzátette: „Pedig a Manchestert is, hogy utálom.”

Szerzõ: Dzsí