Telt ház a Puskás Ferenc Stadionban, ráadásul ezúttal nem a brazil, vagy az olasz, hanem a magyar válogatott miatt – de jó érzéssel mentünk a meccsre. Alighogy kiléptem otthonról, két motoros rendőr után a Magyar Labdarúgó Szövetség busza érkezett, gondolom a fiúk igyekeztek a stadionba. Jó korán indultunk Lórival, nehogy az alapos ellenőrzés miatt lekéssük az első három Dzsudzsák-gólt – tervezgettünk szerényen. (Végül nem késtük le.) Jó volt a hangulat, rengeteg sárgába öltözött svéd szurker bolyongott, és semmilyen problémát nem okozott a két tábor keveredése, barátkozás, sörözés, közös fotózás – örülhettünk, hogy legalább a svédekkel nincs alapharag. Összefutottunk a közeli szektorba érkező családtagokkal, jattoltunk az ismerősökkel, nagy volt a készülődés. Tíz perc volt csak a sor, egy honpolgár eközben folyamatosan azt ordította a fülembe, hogy fehér Magyarország. Gondoltam, hogy talán hasznos információt kapunk a válogatott mezéről, de sem azt nem értettem, hogy a svéd csapat sárga színét miért nem közli, sem azt, hogy miért mondta, hiszen végül pirosban futottunk ki. A magyar üzleti érzék egy újabb remekén csodálkozhattunk a stadionba érve. Sörbarát közgazdászként megosztanám. Adva van 40 ezer fociszurkoló, vagyis 95 százalékában 20 és 60 közötti sportbarát férfi. Figyelem, ez az embertípus sört iszik, nem pedig citromos ice teát! A lelátók mögött végig büfék. „Rendes sör” persze nem kapható, ezt ismerjük, de az említett élőlények még az alkoholmenteset is inkább megisszák, mint a különböző löttyöket. A Borsodi pedig valami főszponzor féle. Nos, fél órával a meccs előtt elfogyott a sör, büfénként 40-50 dobozt hoztak. Számoljunk együtt! Negyvenezer emberből ha csak a fele megivott volna két sört, az 40 ezer doboz. Jó reklám, és úgy dobozonként 300 forint haszon. Ez a 12 millió nagyon nem kellett senkinek, tényleg gazdag ország vagyunk. Az Ibusz kiváló jegyértékesítője – innen is köszöntjük – két eltérő helyre adott jegyet Lórinak. Talán meglepő, de ha valaki kér két jegyet, talán a haverja mellé szeretne ülni! Nem akartunk szeparálódni, kicsit mászkáltunk, lépcsőre ültünk, majd legelőre, mire elkezdődött a meccs. Első sorból láthattuk hát, hogy éppen a mi oldalunkon jön a kijózanító fejes a 9-10. percben. Depressziós egy érzés volt, amiből nem is nagyon sikerült kievickélni az első félidőben, mert sok elképzelés nem volt, inkább a svédek szorongattak.
Szünet után aztán 30 perc további küszködés, majd jött a váratlan tizenegyes. Gyomorgörcs, úgysem megy be. Bement, hihetetlen, kiegyenlítettünk, pedig helyzetünk sem volt. Valamiért – utólag tudom, hogy tévesen – arra voltam beállva, hogy csak a győzelem elfogadható. Így gondolták ezt sokan, rég nem látott eksztázis, óriási biztatás, magyar lehetőségek. Majd a dráma, 93 perc, Gera lövőhelyzet, rúgj bele spiccel, hátha gól, vagy menjen ki a stadionból. 3 percet mutatott az olasz rigó, biztos lefújja. Utólag mindez nagyon egyértelmű, de ott akár lehetett volna jó döntés is a beadás. Nem volt, ahogy nem volt jó döntés a kontra előreívelésénél elfutni a labda alatt. Ha pedig elfutok, akkor két kézzel lehúzom, piros, kapnak egy időn túli szabadot, szóval akármi. De nem, odapattant Ibra elé, aki bizonyára azért a világ egyik legjobbja, hogy akkor is eldöntsön egy meccset, ha csak rosszul pattan egy labda. Dráma, letargia, halál. Elindultunk a Stefánián, rengeteg rendőr egy épület előtt, jé, a svéd nagykövetség. Miért haragudnánk a svédekre, jobbak voltak, megérdemelten nyertek, de miért nem nyertünk mi? Iszonyatos szerencsével, bírói csalással, valahogy, egyszer végre. Na mindegy, majd a portugálok ellen. A 7-es buszon egy vietnami srác állt mellettem, nyakában magyar zászló. Aranyos volt, na legközelebb legalább miatta…

Szerzõ: Dzsí