Pedig Isten bizony – nem terveztem meccsre menni. 13 hónaposak az ikerfiaink, egyetlen estét sem töltöttünk távol tőlük, és persze Almi sokkal többet kel velük éjjelente, mint én. Amikor Karácsonyra megkaptuk a lehetőséget, hogy nagymama, a további családtagok segítségével, elvállal velük egy hosszú hétvégét, sokáig terveztük, hogy hová legyen a kirándulás. Barcelona mellett döntöttünk. A biztonság kedvéért azért megnéztem, igen otthon játszik a Barca ezen a hétvégén, és igen jegyet is lehet kapni még. Ám az indulás előtti napon, amikor a kollégákkal ebédeltem, még mosolyogva bizonygattam: „Nem, nem megyünk meccsre Barcelonában. Sőt, az a tervem, hogy legalább tíz cipőboltot megnézek…”. Végül, ahogy anno a relációanalízisből tanultuk, A nem igaz, B igaz, lett a megfejtés.
A családban vannak lelkes Barcelona-drukkerek, rábeszéltek, hogy nem lehet kihagyni, apósom jelezte, hogy ő fizeti, de menjünk ki. Végül mégis jegy nélkül indultunk ki, de aztán csak szembe jött a lehetőség. Aludni terveztünk, enni, sétálgatni, egyszóval kicsit regenerálódni. Így is kezdtünk, minden remekül klappolt, pontos repülőút, remek szállás, szép város, finom tengeri kaja. Ám amikor a városban sétálva, jegyárusítással találkoztunk, azt azért már égi jelnek kellett vennünk. Fél órát várunk egy nem létező sorban, mert az előttünk vásároló tinilányok ennyit tanakodtak azon, hogy hova üljenek. Nagy ráhagyással elindultunk, oda kell még találni. Felsejlett bennem egy kínos korábbi barcelonai utam. Épp a Nou Camp mellett laktam, 15 frissen szerzett cimborát beszéltem rá, hogy menjünk ki az Espanyol-Betis meccsre, majd elvezettem őket a tök üres stadionhoz, hát igen, nem tudtam akkor még, hogy az Espanyol az Olimpiai Stadionban vitézkedik. Most először megvacsoráztunk, legnagyobb örömömre a szomszéd asztalnál Figyelőt olvasgatott egy magyar pár, a lapot, ahol dolgozom. A tömeget követve eljutottunk a stadionba. Sajnos a délután megvett vócsert még be kellett váltani, annyit álltunk sorba, majd lekéstük a nyitást. Ráadásul folyamatosan jegyüzérek zargattak, egyre szigorúbb fejjel zavartam el őket. Végre bejutottunk, ugyan a városban aznap vettem a jegyet, de itt is magyarok mellé kerültünk (a négy nap alatt ez még további kétszer fordult elő étteremben, látnivalónál). Tériszonyos lévén, megdöbbentem, hogy mennyire lejt a Nou Camp lelátója, de így bár az x + századik sorban ültünk, igaz pont a felezővonalnál, remekül láttunk. A meccs nagy élmény volt, a Barca rettentő nagyot focizott, az eredmény persze nem mutatja, de folyamatos labdabirtoklás, rengeteg helyzet, hihetetlen penge foci ment a pályán. A lelátón a kedvencünk az előttünk ülő észak-afrikai származású Barca-fanatic volt, aki az izgalmasabb történések után a szélrózsa minden irányában ellenőrizte, hogy mit szóltak a szurkertársak, a góloknál persze keblére ölelte volna az egész szektort. Külön megcsodáltuk a spanyol futball-huliganizmus azon megnyilvánulását, hogy a bíró gyalázása a fehér zsebkendőben merül ki. Sajnos nálam csak egy apró galacsinra összegyűrt, műsoros zsebkendő volt, de nagy lelkesedéssel ráztam. Az este tízkor kezdődő meccs kapcsán már magamban végigzongoráztam, hogy lehetetlen lesz visszajutni a centrumba, az első metróval sikerült. Valahogy ez is meg van szervezve, bár ezt utólag sem értem.

A többi nap már a látnivalóké volt, nagyokat sétáltunk, Güell park, lanovka a Montjuic erődhöz, állatkert, Sagrada Família, Gaudi házak kívülről-belülről, kikötő, ilyesmi. A gyerekeknek beszereztük a kötelező Barca-mezeket, Ronaldinho és Eto’o, gondolom egy igazi Barca-szurkernél halálos bűn lenne az idény-tévesztés, de az idei mezekhez képest ez féláron ment, másrészt valahogy azt tippeltük, hogy a kicsik nem fognak reklamálni. Majd nyolc évesen, ha már érdekli őket a foci, számolják ki, hogy vajon lehetett-e reális az ő életükben ez a mez.

Szerzõ: Dzsí