Családi sztori: Bercike fiam csuromvizesen jön ki a konyhába, gyaníthatóan a kádban volt, ruhástúl.
- Mit csináltál Bercike?
- Én semmit nem csináltam.
- Akkor ki csinálta?
- Senki nem csinálta, csak így alakult.

Mindez arról jutott eszembe, hogy magyarázkodni én sem szeretnék, de valahogy úgy alakult, hogy nem igazán készültek megyefoci-posztok az elmúlt években, pedig sok jó eseményt láttunk. De azért az olimpia más, azt mégsem lehetett kihagyni, és nem lehet nem megörökíteni. Hiszen igazán ütőképes és elszánt megyeszurker-sereg vett részt a londoni játékokon is. Többtucatnyian voltunk kint különböző formában, de mi alapvetően négyen, Bazsi, Lóri, Álom és Dzsí kezdőnégyessel szervezkedtünk, és így voltunk egy apartmanban.

Sokan dicsérték már elismerően a londoniak szervezőmunkáját, de én most had’ emeljem ki inkább a saját szervezőmunkánkat. Azt még úgy sem taglalta annyit a világsajtó. Alapvetően remek repülőjeggyel, egy egészen kiváló apartmanban szálltunk meg, és, bár nem volt kis munka, végül el is jutottunk a megcélzott eseményekre.

Kezdjük mindjárt az első nappal! Augusztus 8-án repültünk, és reggel 11-re Lóri már szerzett jegyeket is a magyar-izlandi meccsre. Igen ám, de azokat egy belvárosi szállodában kellett volna átvenni, ami már időt tekintve átütötte a mission impossible kategóriát.

A részletek talán nem is érdekesek, de a lényeg, hogy ahogy kell, éljenek a londoni hajtás-pajtások, megszerveztük, hogy a futár átvehesse, majd kihozza az olimpiai parkhoz a jegyeinket. És bár az általunk megkérdezett létező összes olimpiai önkéntes tagadta, hogy létezne csomagmegőrző, azt is felkutattuk, szóval minden klappolt, már az elejét is elcsíptük ennek az egészen döbbenetes élményt hozó meccsnek.

Előbb azonban egy kicsit az előzményekről. Négy aranynál tartottunk, amikor kiértünk, a meccs elejére pedig éppen újabb kettőt kajakozott össze a magyar csapat. Ez azért kellő alaphangulatot adott, azóta sem térek napirendre a történtek felett, és bár mindenki, mindenféle összehasonlításban értékelt már, talán két elem ide kívánkozik. Végül kilencedikek lettünk a táblán, az első tízben rajtunk kívül csupa olyan ország szerzett helyet, amely már rendezett nyári játékokat. Talán ennél is plasztikusabb kép, hogy a szomszédunkban van egy nálunk sokkal gazdagabb nyugat-európai ország, hasonló létszámú lakossággal, kedvezőbb egészségügyi adatokkal, Ausztria. Nos, nyugati szomszédainknak még érmet sem sikerült ezúttal szerezniük.

Ami a meccset illeti, aki látta, látta. Aki nem, az is el tudja képzelni, hogy micsoda élmény lehet kétszeri hosszabbítás után egy góllal legyőzni a legutóbbi olimpiai ezüstérmest, a másik selejtezőcsoport első helyezettjét, szóval a világ egyik legjobb kézilabda-csapatát. Fazekas Nándi remekelt a kapuban, Nagy Laci kilencig jutott, de nyilván mindenki hozzátette a magáét, és bár ez egy győztes meccs után tényleg teljesen lényegtelen, a francia bírók bántó ellenszelét is le kellett győzni, ami elsősorban a kiállítások és a passzív játékok kettős megítélésű kezelésében nyilvánult meg. Talán elég, ha a rendes játékidő utolsó pillanatait idézzük fel, eggyel mennek a franciák és hetest kapnak. Nándi véd, kontra, gól.

Talán megfordult a százhatvanezer éves turáni átok, Berki, Gyurta, Dombiék, Risztov Évi – szóval nem veszítünk a drámai végekben, hanem hajszállal, de mi nyerünk. Csak így tovább, az ilyen hajszálakat nagyon szeretjük!

A magyar szurkolók összességében megint kitettek magukért, a kajak-kenun, illetve a magyar-svéden talán méginkább, mint ezen a meccsen, a garantált hangszál-gyulladást és berekedést kis társaságunk egyként prezentálta. A „támadáááás” természetesen csak a magyaroknak járt, de az önkívületben ordított „gyere-gyere-gyere” például az olimpia szelleméhez méltóan mindenkinek járt a maratoni futásnál, az első ugandai versenyzőnek és az utolsó kelet-timori szabadkártyás futónak is.

Milyen is volt amúgy ez az olimpia? Összességében hibátlan, a hibátlanságnak némi árnyoldalaival: némi túlszervezettségével, lazaság-hiánnyal együtt. Az angolok sportszeretete bámulatos, szervezési képessége jeles, sport-teljesítménye, ahogy az már a rendezőknél lenni szokott, minden előzetes várakozást felülmúlt. A londoniak mindenre elmentek, mindenhol jól érezték magukat és minden kis eredményüknek is nagyon örültek, ahogy persze bőven örülhettek fantasztikus sikereknek is.

Mindez egyfelől varázslatossá is tette a játékokat, az egész város mindig tele volt a Team GB (kiejtve kissé röhejesen hangzott) szurkolóival, de a külföldről érkezett nézőknek olykor bosszantó is volt. Athénnal és Pekinggel ellentétben itt nem lehetett napon belül rögtönözni, könnyedén jegyeket szerezni, trükközni a bejutással, vagy éppen csak egy kemény magba összeverődni a meccseken. Éljen a szervezettség, de azért ez kicsit hiányzott.

A magyar szurkolók azért ezúttal is sokat segítettek egymásnak, feleslegessé vált jegyeket adtak át egymásnak listaáron, telefonon, sms-ben infokat küldözgettek, előfinanszírozták a másiknak a hirtelen elérhetővé vált jegyeket.

London drága volt, a 0,33 literes Heinekenért a 4,50 fontos ár (osztok-szorzok 1600 forint) még akkor is borsos, ha persze sosem gondolkodtunk el egy-egy körön. Érdekes volt az is, hogy a korábbi két olimpiához képest Londonban mennyivel több gyaloglást igényelt a helyszínek megközelítése. A magyarok számára különösen kedves kajak-kenu helyszín Eton Dorney elérése jó negyven perc volt a busztól, igaz közben azért az szórakoztató volt, hogy a második versenynaptól minden szervező megtanult magyarul, és harsány jó reggelttel köszönt. Aligha kell ezek után a lelátó nemzetiségi összetételét ecsetelni.

Hagyományos, csak telefonálásra és sms-váltásra alkalmas telefon tulajdonosaként arra is Londonban döbbentem rá, hogy mennyire átalakult az események szurkolói követése a kütyük, az alkalmazások révén. Bizony, sokszor segítettek a térképek, a menetrendek, az online-eredmények, nem kellett mindenért, a budapesti megyeszurker-központot, vagyis Joe Bácsit megcsörgetni, aki persze így is sokat segített.

Ha már kütyük, ha már internet, a magyar küldöttség egészen kiváló teljesítményét az is jól jellemzi, hogy a független sportfogadási oldalak többségén három határozottan esélyes magyar sportoló volt a játékok előtt, Gyurta Dániel a 200 méter mellen, Pars Krisztián a kalapácsvetésben, illetve Berki Krisztián a lólengésben, közülük senki nem roskadt össze az esélyesség terhe alatt, mindenki nyert. Legfeljebb egy-egy olyan női kajak-kenus szám, vagy a férfi vízilabda válogatott lehetett, amelyik egyik, vagy másik oldalon előzetesen első helyre volt rangsorolva, de nem nyert, ám a kajakosok jellemzően a németekkel, míg a pólósok a szerbekkel már előzetesen is inkább azonos oddsokkal szerepeltek.

Hajtottunk, hajtottunk, de utolsó estére már annyira elfáradtunk a félelmetes mennyiségű metrózástól, busztól, vonattól, gyaloglástól, hogy a legközelebbi kocsmába vetettük be magunkat, ahol hatalmas képernyőn, remek minőségben követhettük a záróünnepséget. Nekem jobban tetszett, mint a nyitó, ahol még bosszantott az angol történelmi, musicalügyi és poptabló, mert kicsit öncélúnak, zagyvának és sportidegennek találtam, a végére már megszerettem az egészet, a mégoly megfáradt ikonokkal együtt is.

Persze lazán, sör mellett biztosan jobb élmény, mint 1000-1500 fontért a nézőtéren, vagy egy aznap elért 32. helyezés kifejezetten fáradt és boldogtalan tulajdonosaként étlen-szomjan a sportolók között. Persze a sok rettentő boldog embert elnézve, a nagy többség valóban felfokozott hangulatban, örök emlékeket gyártva és őrizve bulizta végig az egészet.

Jó nekik, én egyre inkább elképzelhetőnek tartom, hogy már egyetlenegyszer sem leszek olimpiai bajnok, de természetesen Rioban is biztosan ott leszünk, és ha Londonnal tényleg annyi bajunk volt csak, hogy a túlszervezettség, az agyonellenőrzöttség olykor a játékosság, a lazaság rovására ment, akkor lehet, hogy Brazíliában még jobban fogjuk érezni magunkat.

Szép volt lányok, szép volt fiúk!

Fényképek: Álom, Bazsi

Szerzõ: Dzsí