Különös körülmények között került sor erre a megyerangadóra. A „dolgozó nép” számára ez a szombat munkanap volt, így kizárólag Dzsí tudta megoldani az alapcsapatból, hogy a Hévízi utcai Kerület-sportközpontba vegye az irányt. Egy régi kedves emlék jutott eszembe odafele, amikor ugyanis pár éve (néhány osztállyal feljebb) kibandukoltam a Kerület-pályára, csak néhány idősebb szurker nézte a meccset, de igazán senki nem jött izgalomba. Erre egy idősebb hölgy kiállt szembe a szurkolókkal és arra bíztatta a nézőket, hogy kántálják vele az alábbi rigmust: „Kerület az istenit, csináljunk már valamit!”. Szegény lelkes jóasszony azonban nem ért el túl nagy sikereket, a nyomdafestéket nem tűrő kommentek mellőzésével annyit elárulhatok, hogy az „ülj már le és maradj csendben vénasszony!” a finomabbak közé tartozott, így a lelkesedés elhalt. A régi emlékek (kevés szurkoló) és a munkanap miatt nem számítottam sok nézőre, ehhez képest meglepetések értek. Elég sokan voltak és a fenti rigmussal egyenértékű sohanem hallott (magas erkölcsi érzékről tanúbizonyságot tévő) szlogeneket hallottam: Hajrá Kerület, Legfőbb a becsület”. Ezúttal maximálisan tudtam ezekre figyelni, mert magam nagy magányomban egyáltalán nem szurkoltam. A másik meglepő esemény egy hattagú, teljesen izolált (a szurkolóktól a lehető legtávolabb ülő) de hangjával az egész stadiont betöltő csapat volt (hatalmas lepedővel: Ultras Clan), ezen a szinten ilyen kemény magot még nem láttam, ráadásul a vendégcsapattal is érkezett néhány szurkoló. Alighogy elhelyezkedtem, megérkezett Orbán Viktor (megyeszurkerek számára ex-felcsúti futballsztár, akit néhány kedves olvasónk talán onnan ismer inkább, hogy politikával is foglalkozott). A közönség némi morajlása után elkezdtem figyelni a felcsúti focivezetőkkel szotyizó Viktort, aki a játékosokat nevén szólítva osztogatta buzdításait és jótanácsait, ami inkább belső monológnak volt nevezhető, mert én két méterre is csak 50 százalékban hallottam, amit mond, a játékosokig így nem jutottak el a „ne bántsd!”, „toljátok előrébb magatokat” és egyéb szaktanácsok. A második félidő egy rövid szakaszában (gondolom egy helyi atyafival) némi polgári kör szervezés is belefért az idejébe, sajnos ugyanis valóban nem volt mindig érdekfeszítő a meccs. A kerületi keménymag Viktor jelenlétét egy ideig szótlanul tűrte, ám amikor a bíróval kapcsolatban már egyre több kritika merült fel, akkor erősödött a politikai vonal. Volt, aki úgy tudta, hogy a „cseresznyefejű rigó”, mármint a bíró már helyet kapott a Fidesz-frakcióban, más úgy tudta, hogy szolgálataiért tokaj-hegyaljai birtokot kapott, megint más felcsúti kocsmáról hallott, mint jutalom, de abban egyetértettek, hogy a bírót valamivel megvették. A harcias és agilis óbudai szurkerek csak azért kímélték olykor mégis a polgári oldalt, mert a héten lejátszott FC Köbenhavn – FTC meccs bolgár bírójára utalva olykor kemény Bulgária-ellenes kirohanásokra váltottak és a bíró fent említett nemtelen javadalmazásáról is hamar kiderült: bizonyára levában kapta.
Gyatra kis meccsen, egy kapufa, a legvégén egy felcsúti gól, némi kakaskodás, nem volt szép játék. A bajnokság második helyezettjétől jobbat vártam, különösen azt figyelembe véve, hogy a csoportelső Budaörs nagyon erősnek tűnt. Maga a pálya remek kis lelátóval és a játékosokat védő elhúzható kőfallal mély benyomást tett rám, csak sajnos a III. ker egykori elsőosztályú múltja egy olyan rácsot eredményezett a pálya köré, ami a rálátást olykor zavarja. Sajnos azt is meg kellett állapítanom, hogy a mégoly vonzó napsütés sem az igazi így október közepén, mert a másfél órás üldögélés eredményeképpen egész testemben remegve szálltam fel a 86-os buszra. De hát egy megyeszurker, ilyen apróságokat boldogan vállal a jó derbi érdekében.

Szerzõ: Dzsí