Egy hét szünet után hatalmas izgalommal vártam az újabb hiperrangadót. A lelkesedésre jellemző, hogy Joe Bácsival már péntek este a London Soho nevű szorakozóhelyen a velünk bulizó hölgycsapatot némileg kétségbeejtve „Hajrá Jászapáti” kiáltásokra ragadtattuk magunkat. Vasárnap el is jött a nagy nap és egy komolyabb megyés csapat készülődött. A feltételek nem voltak tökéletesek, mert kétszer két órát csak a valóban elkötelezettek utaznak egy meccsért, ráadásul fekete ég, országos esőzés igyekezett megállítani a csapatot. Némi körtelefon be is indult, hogy tényleg megyünk-e. Magam „nem félünk a farkastól” szlogent köröztettem, de frappánsabb volt Joe Bácsi (aki amolyan társasági költőóriás, bár sajnálatosan a www.megyefoci.hu-n eddig nem csillogtatta ezen képességeit), aki így fogalmazott:
„Lehet eső, hó, vagy sár,
megyeszurker nem hátrál,
ott van minden rangadón,
beszámol a honlapon.”
A buzdító rigmustól erőre kapva gyülekezett a lelkes csapat, a hangulaton az is nagyot dobott, hogy az utolsónak megérkező Bari vezette autóból kivigyorgó Joe Bácsi már éktelen hangerővel fújta a dudáját. Sohasem hittem volna, hogy Budapestről kivergődni ekkora feladat is lehet, mindenesetre a Budapest vége tábla már mintegy egyórás utunk eredménye volt, ám szerencsésen a kezdés előtt így is megérkeztünk Jászapátiba. A stadion megtalálása nem volt könnyű, az első két megkérdezett közül az egyik kislány csak röhögött, míg a másik srác fogyatékos lehetett, a pálya szót éppúgy nem értette, mint a foci szót. Mindenesetre beverekedtünk a centrumba, ahonnan a tömött sorokban a pálya felé igyekvő kerékpárok miatt nyert ügyünk volt. A nap csúcsjelenete a pályához történő megérkezésünkhöz kötődik és a nap hátralevő részében már folyamatos vidámsággal töltött el engem. A rendkívül lelkes Sutyi ugyanis amint leparkoltunk, a helyi szurkolók komolyabb rémületére, kiszállás közben elementáris üvöltéssel kérdezte, hogy „Ki a jobb?”. A válogatott meccsekről ismert szurkolást (gyengébbek kedvéért: Ki a jobb? Magyarok. Ki a jobb? Magyarok.) teljes értetlenség követte és természetesen senki nem válaszolt. Magam a másik autóból kikászálódva (mivel Bari ráállt a kerítésre, ez mintegy két perces nehéz művelet volt), előbb rémülten körbenéztem, majd amikor realizáltam, hogy Sutyi a hangforrás, a nevetéstől visszaestem az ülésre (pedig ekkor már a testem hatvan százalékát az autón kívülre préseltem). A kezdőrúgásra azért beértünk az arénába, amit már nagyon vártam, hiszen a 43 meccse veretlen Jászapáti superteamről azt hallottuk, hogy népes szurkolósereggel is büszkélkedik.
Valóban dobokkal, papírfecnikkel, pénztárszalaggal felszerelt keménymag drukkolt, olykor folyamatos, ütemes szurkolással, amelyhez a duda segítségével néha magam is csatlakoztam. Külön tetszésünket két infrastrukturális kiegészítő nyerte el, a büfé, amely Gólvágó névre hallgatott és amikor Sutyi négycentes Unikumról érdeklődött, a büfés felvilágosította, hogy „ez Nyugat-Ázsia, itt csak feles pohár van”. A másik kedvencünk a megtépázott eredményjelző-tábla volt, ahol ZAI – VENDÉG felirat éktelenkedett és a földrehullva, némileg meggyalázva a HA elemet is felfedezhettük.
A vizes, sőt olykor pocsolyás pályán nem lehetett könnyű focizni, de olykor így is jó focit és végig nagy küzdelmet láttunk. A turai szurkolók (jött egy kisebbfajta keménymag), egy, a víz segítségével összehozott gólnak örülhettek, a meccset papagájhangon végigkiabáló jászapáti Józsi kapus amúgy mindent védett. A jászapátiak több szép támadást is vezettek és szép góllal döntötték el a meccs sorsát. Sajnos ismét beleszaladtam egy súlyos félreértésbe. Tudtam, hogy a Jászapátiban játszik Zsivótzky Gyula volt fradista futballikon. Egyszer el is kaptam egy buzdításból, hogy ő lehet a 8-as, de azután hagytam magam a többiektől meggyőzni, hogy a 11-est „gyulázzák”. Lényeg a lényeg, a második félidőben vagy ötször gratuláltam, bíztattam Zsivó néven egy másik játékost, és bár senki nem tette szóvá, gondolom ezt már végképp nem értették a közelben álló Apáti-fanok. Joe Bácsi bezzeg nem hibázott, egyszer az egyik hátvédről elkapta a Sonka becenevet, utána már csak vele foglalkozott. Sutyi ekkor már nem hallatta koncert-erősítőket megszégyenítő orgánumát, inkább némi csendes melankóliával igyekezett az összes elképzelhető Tura végű magyar szór összeszedni. Amikor elmés megjegyzéseivel a Tortúra, a natura szavakat hozta a meccsel összefüggésbe, az még követhető volt, a mecenatúra és az akupunktúra esetében azonban már erősen esetleges volt a kapcsolódás. A Varangy csendesen szotyizva szemlélődött, ahogyan Bari is inkább csak nekünk mormogta okosságait. Új vendégünk, Ildi egyes hajtósabb részeket ugyan dicséretre méltónak talált, ám a második félidő jelentős részében a benzinkútnál vásárolt Elixír magazint favorizálta.
A meccs végén a népes publikum megünnepelte az aranylábú fiúkat, Sutyival még beszaladtunk a pályára és indultunk haza. Azon kedves olvasóink számára, akik a megelőző tudósítást is olvasták, örömmel jelenthetem, hogy a böllér (Besenyőtelek vezérszurkolója) ezt a mérkőzést is megtekintette, ám semleges szurkolóhoz méltóan, ezúttal csöndben. Hazafelé az autókonvoj Jászberényben még felkapta Jégcsap Bébit (aki sajnos ezúttal a meccsen nem volt jelen), majd a Viktória Étteremben kielemeztük a meccset, többször is kiemelve Sutyi dicséretes aktivitását, utána hazatértünk.

Szerzõ: Dzsí