Bár már azt hittük téli álomba kell szenderednünk, és temethetjük az őszi idényt, még egy utolsó forduló erejéig mellénk szegődött a szerencse. Valamikor év közben a pálya használhatatlansága miatt elmaradt a Kapuvár - Jánossomorja rangadó (amely a két csapat helyezése alapján inkább amolyan alsóházi rangadó volt csupán), így november végén is rendeztek megyemeccset. Természetesen kevésbé fanatikus megyéseket elriaszthatott a távolság, nem így keménymagunkat, akik gondolkodás nélkül Kapuvár felé vettük az irányt. Az M1-es amúgy is centiméterekké redukálta a Bp. - Kapuvár etapot, így bőven akadt időnk túristáskodni. Sajnos Győr főterén első fotózási kísérletemnél rá kellett jönnöm, hogy az újonnan beszerzett digitális kamerát memóriakártya nélkül hoztam el, így ennek debütálása elmaradt. Sebaj, irány a Győr Plaza, hiszen visszafordulni már nem volt időnk, és ugye a kedves honlap-látogatókkal mégsem tehettük meg, hogy ne legyenek képek a beszámolón. Mindenesetre az egyszerhasználatos kamera felkerült életem legelkerülhetőbb beruházásai közé, de hát hanyagságomért bűnhődnünk kellett, a beszerzés azért sikerült, és a Plazában már ki is használtuk, megörökítettük, ahogyan Kriszti (újdonsült megyefoci.hu marketing- és pr-igazgató) rózsaszín ruhákat néz egy kirakatban és közben felhívja a barátnőjét. A plaza-látogatás (súlyos tolerancia- és türelemhiányom miatt) ennek ellenére nem tartott tovább negyedóránál. Lébényben megnéztük még a helyi templomot, délben pedig már Kapuváron voltunk, így tényleg csak a zsenialitásunkon múlott, hogy így is sikerült két percet késnünk a stadionból a 13.00-kor kezdődő rangadóról. Történt ugyanis, hogy körbenéztünk a városban, elmentünk üdítőt és szendvicset venni, valamint tankolni a benzinkúthoz és lévén az aréna mellékhelyiségének tisztaságában nem bíztunk, az egyetlen vécénél sorbanállva ért minket a kezdési időpont. A kapuvári pályára 450 forintos belépők (itt nem élveznek ingyenességet a hölgyek sem) megvétele után bejutottunk, és tetszetős tömeg közepette próbáltunk helyet szorítani magunknak a lelátón. Elszórt helyek voltak csak, így két atyafit megkértem, hogy csússzanak arrébb, hogy leülhessünk, amit ők meg is tettek, ám hátulról nem várt támadás ért engem: „Hé Öreg, ugye nem gondolod komolyan, hogy másnak melegítjük elő a helyeket, miért nem mentek oda, ahol elfértek?”. A beszólást elegánsan nem hallottam meg, és megkezdtük felmérni az erőviszonyokat. A megyemeccsek sportszerűsége ezúton is megmutatkozott, mert a hazai és a vendégszurkolók teljesen keveredve ültek és (ja ez már nem a sportszerűség kategóriájába esik) szinte együtt gyalázták a bírót. A vehemensebbek elsősorban a lesek megítélése miatt a partjelzőt kárhoztatták és a lengetőzászló rúdjának is találtak volna helyet szegény sporttárs különböző testnyílásaiban, amelynek további részletezésétől eltekintek. Mi visszafogottak voltunk, bár a nagyobb felzúdulásoknál magam is igyekeztem instrumentális (értsd értelmes szöveg nélküli) hörgéseket hallatni és a szokásos kliséimet (pl. Támadááááááás!!!) azért eleresztettem. Az erőteljesen támadó kapuváriak ellenében a somorjaiak végül találtak egy gólt (egy szépen befejezett kontrából), amit a második félidőben egyenlítettek ki a kapuváriak, akiknek végig sokkal több helyzetük volt. A remi amúgy más eseményekre is igaz volt, mert mindkét csapat lőtt egy kapufát és mindkét kapus betlizett egy akkorát (hazaadás után luft, illetve potenciális bevédés), amikor csak centik hijján maradt el a gól. A kapuvári ultrák dicséretére szóljon, hogy a meccs vége felé (1-0-ás somorjai vezetésnél) már unalmukban sorra durrogtatták a petárdákat, de a gólra is maradt, sőt ekkor egy zöld füstfelhő is megörvendeztetett bennünket. A körünkben ülő szurkolók sem fukarkodtak a jótanácsokkal és a játékosok gyalázásával, ám a félidőben és a levonulásnál érezhető volt, hogy szeretik a csapatot. Különösen kedves jelenet volt, amikor a lecserélt kapuvári játékoshoz, aki igazi csapattagként a pálya széléről még megnézte a hátralevő perceket, az egyik rendező odament, hogy „Vigyázz Gabikám megfázol így melegítő nélkül”. Bárcsak a hétvégi öttalálatos megtippelésénél lettünk volna akkora látnokok, mint amekkora biztonsággal megjósoltuk, hogy mit vált ki a nézőkből a somorjaiak hosszúhajú, pántos, Ronaldinho-ra „hajazó” cseréje. Annak rendje és módja szerint az extravagáns frizurát nem hagyta szó nélkül a konzervatív borbély-szaxervezet: „Juliska”, hajasbaba”, „anyóka”, „Ronaldinho!” üvöltötték feléje a szurkolók. Ennél is kevésbé kímélték a hazai fanok a komolyabb méretekkel rendelkező somorjai henteslegényeket, akik bizony jónéhány sárgát begyűjtöttek és bár Bari is piros lappal jutalmazta volna kíméletlen játékstílusukat, szerintem amúgy elég technikásak voltak. Mindenesetre a döntetlen után a szomszédos fogadóba átcsúsztunk falatozni (az ínyencek kedvéért böllérmáj is kapható volt), ahol hamarosan a teljes jánossomorjai csapat is tiszteletét tette, igaz nem egy teremben voltak velünk, mert ők jó futballistákhoz méltóan azonnal a dohányzóba tódultak be.

Szerzõ: Dzsí