Bár egy ultimát megyeszurker valószínűleg Szilveszter éjjel is talál szurkolnivalót, mi a magunk részéről december 30-án zártuk az idényt. A Nemzeti aznapi sportajánlatában egyetlen mérkőzés szerepelt, a Cornexi-Dunaferr női kézilabda, így nem is volt kérdéses, hogy új szerelmünknek, a női kézinek fogunk hódolni. A túrára jobban felkészültem mint a hetven éves bácsi, aki először hagyja el a faluját. Igaz az is felmerült, hogy a székesfehérvári helyszín miatt Budapestről is lehetne támadni, végül mégis szerveztünk rá egy komoly kis kirándulást. Veszprémi szállást foglaltam, az interneten kinyomtattam a Dunaferr csapatképét, a Cornexi stadionhoz vezető utat, előzetesen letelefonáltam, hogy lehet-e előző nap jegyet venni, és természetesen Veszprém és Székesfehérvár térkép mellett útikönyvek, autóstérképek is voltak a csomagban.
Ezek után nem is csoda, hogy könnyen megtaláltuk a fehérvári KÖFÉM-csarnokot, itt azonban némileg előbukkant, hogy a csapat tagjai (Bari, Anita, Dzsí) nem egyenlően felkészültek. A stadionnál Bari megkérdezett egy kedves járókelőt, hogy hol a stadion bejárata, plussz egy kicsit lelkesedett, hogy mekkora meccs lesz itt holnap. Az atyafi nem tudta ugyan, hogy hol a bejárat, majd némileg mentegetőzve, de igen barátságosan elmondta, hogy már sokszor el szeretett volna jönni a családjával egy meccsre, de eddig még nem sikerült. Majd óvatlanul megkérdezte, hogy kik játszanak holnap? Szegény Bari nem rögzítette a két csapatot, így elég fura lehetett kezdeti lelkesedése után, hogy fogalma sincsen. Végül bejutottunk a jegypénztárhoz, ahol meg kellett várnunk, amíg a jegyárus befejezi elkapkodottnak semmiképpen nem nevezhető 15 perces telefon-beszélgetését, de legalább csináltunk néhány képet a müzlicsarnokról. A 900 forintos jegyek megvásárlása után még megkérdeztük, hogy ez a hazai, vagy a vendég szektorba szól-e. Mondta a hölgy, hogy majd a biztonságiak elirányítanak. magam még érdeklődtem, hogy semleges szektor lesz-e, mire azt a választ kaptam, hogy nem, de nyugodtan üljünk a hazaiak közé, azok nem olyan vadmalacok. Ez utána bakonyi kirándulásunkat is végigkísérte, bárhol ahol kitömött vaddisznókra leltünk, megpróbálkoztunk egy-egy hajrá Dunaferrel…
A sikeres jegyvásárlás után kirándultunk egy kicsit, Fehérvárcsurgón a Károlyi-kastély megtekintése után, egy befagyott patak kapcsán lementünk óvodásba. Ez elsősorban kövek hajigálásában, és némi jégtakaró begyűjtésében merült ki. Utána megtaláltuk a helyi focipályát is, ahol Anita javaslatára körbefutottuk a pályát. A két gyakorló sportember mellett a magam Budapest II. osztályú aktív asztaliteniszező pályafutásom kevésnek bizonyult, és igencsak szuszogni kezdtem. Azért élveztem, fel is merült bennem, hogy ezentúl minden pályát fussunk körbe, mérjük az időket és csináljunk www.megyefocifutas.hu címmel egy újabb honlapot. Ez akkora baromságnak tűnt, hogy egy ideig komolyan játszottam a megvalósítás gondolatával, de a lelkesedésem a következő pályáig (Bodajk) tartott. Ott ugyanis éppen pályamunkások dolgoztak és nem vállaltam az újabb 300 méter szuszogást.
Némi falatozás, újabb futás-kezdeményezések után Sóly községben megnéztünk egy óriáskardot, majd bevettük magunkat a veszprémi szállásunkba. Finom vacsora és hangulatos vári séta volt az esti program, amit külön színesített egy hozzánk csapódó kutya. A blöki folyamatosan jött velünk, mindig előreszaladt, de ha irányt változtattunk visszaloholt és ismét az élre tört. Egy hármas kereszteződésben fel is merült bennem, hogy szakadjunk háromfelé, legalább megtudjuk, hogy kit szeret igazán (biztosra mentem, az ugyanis ezer százalék volt, hogy nem engem, hanem két gügyögő társamat), de végül egy másik turistacsoport megmentett minket az örökös kutyatulajdonos címkétől. Másnap korai kelés és gyengécske reggeli után Zircre kirándultunk, itt már készíthettünk vaddisznós képeket, bár utólag kicsit kultúrálatlan viselkedésnek tűnik, hogy az egész gyönyörű apátsági komplexumból mi inkább a vaddisznóra vigyorgó Dzsít fotóztuk… Bakonybélben megebédeltünk, de az Erdők Háza nevű múzeumban ismét találtunk vadröfit. A tési szélmalmok megtekintése után kezdődött a ráhangolódás. Magam már ekkor is folyamatosan hangokat hallattam, Zsófika unokahúgom ugyanis olyannyira félt a tőlem kapott plüsstehéntől, hogy szülei kiszerelték belőle a bőgést generáló csipogót. A kiseszköz természetesen láthatatlanul elfért a kezemben, így mindenféle járókelőket, pincéreket, múzeumőröket tudtam vele meglepni, nem tudom, hogy a játék volt ennyire jó, vagy én vagyok a koromhoz képest kissé infantilis, de két napon keresztül kitartott az élmény, újabb és újabb akciókba lendültem. Majd megvettük a Fejér megyei Hírlapot (az újságos azt firtatva, hogy kérünk-e még mást, mindössze annyit kérdezett: „Anschluss?”), beültünk a törzsszurkolók kocsmájába, majd betódultunk a stadionba. A frissen megszerzett szurkolói kellékek közül egy önnön arcképemmel díszített megyefocis pólón kívül két kürt is bemutatkozott, azt kell, hogy mondjam sikerrel. Végül Cornexis szektorba ültünk, így a gyengébb játékerejű fehérváriakat boldogíthattam Harc!, Mindent Bele!, illetve Támadás tartalmú sakálüvöltéseimmel. A szurkolók kifejezetten elnyerték a tetszésemet, mindkét csapatnak volt végig zúgó keménymagja, a dunaújvárosi volt a hangerősebb, voltak rigmusok, dobok és a sportszerűség is meggyőző volt. A meccs elején mindkét csapatot nagy taps fogadta és a zágrábi vébé hatásaként volt köszöntő, volt Ria-ria-Hungária, sőt a dunaújvárosiak elkezdték a himnuszt is. A stadion felállt, a lányok összefogództak, tehát komoly hangulat lett a dologból, bár a lelkes srácok sajnos Vikidál Gyulától lesték el a dallamot, igaz legalább szövegben jobbak voltak, mint Király Linda. A két tábor szimpatizált egymással, amit egy közös „Hajrá Vidék” szlogen is bizonyított. A megyeszurkerek, bár Fehérváron könnyű beleolvadni a tömegbe, ezúttal is közutálatnak örvendtek, igaz itt legalább ezt csak mi tudtuk. A meccs elejére megérkezett és elmaradhatatlan sapkájában beült elénk Vujicsics Trutymó is.
Érdekes volt a bemelegítés is a meccs elején, a lányok jól mozogtak, csinosak voltak és borzasztó kemények, a meccsen így nyert a jobb Dunaferr. Élveztem, hogy megyeszurker tásaimnál jóval bennfentesebb vagyok, így csak úgy szórhattam az infokat az egyes játékosokról. Alantas módon némi bennfentes szerepkörre is pályáztam, amikor egy tömegjelenet után azt üvöltöttem, hogy „Hajrá Hugi”, utólag is remélem, hogy valaki elhitte, hogy játszik a család… Sportszerű volt az ezüstlányok ünneplése a meccs után, az újvárosi tábor külön megünnepelte Kulcsár Anitát, a válogatott kiváló beállósát, aki hálásan lepacsizott a szurkerekkel.
A remek sportélmény után autóba ültünk és tűztünk haza. Lelkesedésünkre jellemző, hogy Pestre 10-kor értünk, én még elmentem egy vendégségbe, majd amikor egykor hazaértem, azonnal rámentem a netre, irány a www.megyefoci.hu, Bari sem tétlenkedett, éppen amikor bekapcsoltam a gépemet, már küldte is az aznapi eseményekről a maga részletes beszámolóját.

Szerzõ: Dzsí