Az egyik legkomolyabb megyefoci-vállalkozásnak indult. Internetes jegyrendelés, szállás-foglalás, legalább húsz szlovéniai telefon előzte meg a túrát, de úgy nézett ki, hogy minden összeállt és mehetünk a celjei selejtezőkre szurkolni a magyar férfi válogatottnak. Pénteken végül 4 + 2-en indultunkel, ami ugyan valami kézilabda védekezési formációnak tűnik, de az elkülönítés azért jogos, mert az első autó (Angi, Bari, Joe Bácsi és Dzsí) ugyanis végig részt tudtak venni a túrán és a két kiszemelt meccsen, míg a másik autó kétfős legénysége a meccsekre nem is tudtak jönni, később érkeztek, hamarabb kellett visszaindulni, ráadásul bizonyos személyes okok miatt nem is vállalták sem szövegben, sem fotókon a megyefoci.hu szereplést. Péntek reggel tehát megindult a kis csapat. Némileg döcögösen jutottunk el Celjébe, először ugyanis megálltunk a befagyott Balatont megcsodálni, ahol Joe Bácsi lefeküdt napozni (tényleg sűtött a nap, de azért mínusz 10 körül volt), majd bement a nádasba nádat szerezni. Sajnos a nádat végül otthagytuk, bár tényleg jó és újszerű ötletnek tűnt hatalmas, háromméteres nádakkal (mint valami olajágal, vagy barkával) drukkolni a csapatnak, de mivel csak az ablakon kidugva fért volna be az autóba, a lehúzott ablakot az említett mínusz tíz miatt nem vállaltuk. A nádakkal így pusztán némi idétlenkedésre futotta és mentünk tovább. Egy közel harminc perces nagykanizsai vécészünet után a horvát határon simán átjutottunk. Már korábban is feltűnt nekünk, hogy a horvát autópályán egyszerűen nem járnak autók (kivéve persze amikor Zágrábból párezer magyar szurkerautó kullog hazafelé), fel is merült bennünk, hogy milyen könnyű lenne elfoglalni Horvátországot, de azután a revizionista hangok helyett a pacifisták lettek túlsúlyban, így nem indítottunk katonai akciót. A horvátokkal amúgy sem volt semmi problémánk, borzasztó gyorsan kiengedtek mindig a határokon (gondolom felmérték, hogy az a legjobb nekik, ha keveset vagyunk az országukban) annál inkább a szlovénokkal. Rögtön a horvát-szlovén határon kaptunk egy 30 perces „büntetést”, mert a kiszemelt határátkelőhely (Ormoz) kishatárforgalomra volt specializálva, és bár a horvát szaki simán átengedett a szlovén egyenruhás mókus jópofának találta, hogy visszaküld minket, mondván, hogy itt csak horvátok és szlovénok mehetnek át (közben röhögött). Mi nem találtuk ugyan ezt annyira jópofának, de ezt sajnos nem kérdezte senki, így visszacsúsztunk egy korábbi átkelőhöz. További döcögés után végre eljutottunk a célállomásig, Celjébe, ahol a turisztikai centrumban (itt kellett átvenni a neten megrendelt jegyeket) a vicces ügyintéző srác közölte, hogy ne izguljunk lesz jegyünk, de mivel a szlovének jól kezdtek, óriási az érdeklődés, minden jegy elkelt. Igen, gondoltam, hogy sokakat érdekel, éppen ezért rendeltem neten és fizettem is ki már jó előre a jegyeket – mondtam a kelleténél talán kicsit kisebb mosollyal... Egy húsz perces várakozás után mégiscsak lett jegy, ennek birtokában már kedvesebben fogadtuk a srác viccelődéseit, aki sajnálatát fejezte ki, hogy ilyen messziről idejöttünk és mégis így ki fogunk kapni vasárnap a szlovénoktól. A jegy birtokában, azonnal a csarnok felé vettük az irányt, ami még ki sem nyitott, így a mellette levő kávézóban tartottunk hangpróbát 5 kürttel, amelyeknek a szerepe sajnos ennyire is szűkült. A dán sportriporterek ugyan még megcsodálhatták a zenekart, de sajnos a szlovén biztonságiaknak nem tetszett a műsor, így a csarnokba már se kürtöket, se öngyújtót, se inzulin-készüléket nem vihettünk be. Magam ugyan még próbálkoztam volna egy másik sorban, de végül csak egy újabb kör lett a jutalmam az autóparkolóhoz...
Bent azután hangerővel próbáltuk pótolni az eszközöket. A bemelegítésnél ismét csodálatos szerencsével abszolváltam a kötelező labdaérintést. Az ötezer fős csarnok gondosan körül van hálózva és mi ugyan a kapu mögött, de magasabban ültünk, mégis egy kapufáról felvágodó labda úgy hullott a kezembe, hogy meg sem kellett mozdulnom érte. Sajnos egy technikás légcunderrel azonnal visszahajítottam, pedig egy fotót megérdemelt volna a csoda. Elszórva voltak itt-ott magyarok (egy négyfős csoport vot megfelelően aktív, őket rendszeresen követtük is a rigmusoknál). Joe Bácsi és Dzsí állva, teljes extázisban kezdett (Bari és Angi ezen a meccsen még szolidabban örjöngött), ám sajnos néhány idősebb és teljesen ellenséges szlovén nyomására hamarosan le kellett ülnünk. Szünetben el is mozdultunk egy örjöngösebb helyre... A szlovénok végig ellenünk drukkoltak, izlandi szurkoló amúgy nem volt. A csapat így is magabiztosan nyert, és külön öröm volt, hogy kedvencünk, Mezei Ricsi lett a meccs legjobbja. Aki nem ismerné a kiváló szegedi játékost, közel két méter és több mint 120 kiló (Bari szerint az a típus, aki ha megkívánja a labdánkat a napköziben, annak nem örülünk), de hatalmas lelkesedéssel hajtja végig a meccseket. Az ünneplés után fogtuk magunkat és folytattuk maratoni útunkat, mert szállást a fővárosban, Ljubljanában foglaltam.

Szerzõ: Dzsí