Bár nagyon lelkesen készültünk a Fradi Lárvák elleni rangadójára, az előzmények nem alakultak túl jól. Joe Bácsit, a női kézilabda élő nagylexikonát és egyben egyik leglelkesebb szurkolónkat vidékre szólította a kötelesség, így ő később is csak telefonon és sms-ben igyekezett bekapcsolódni a hangulatba. Fontos üzeneteket továbbított amúgy nekünk: csak ízelítőként: „Szurkoljatok!!!”, vagy „Most látszottál. II. 9.25 perc”.
A megmaradt erők egy része kirándulni indult volna délelőtt, ám Bari súlyos vesegörcsei miatt ez a program is a sztornólistára került, annál nagyobb volt az öröm, amikor a „beteg ember” újból előbukkant és az átszenvedett éjszaka, majd a honi egészségügy különös viszonyainak átélése után mégis szurkolásra jelentkezett. Óriási megkönnyebbüléssel vettük tehát, hogy nem nekrológot, hanem meccstudósítást kezdhetünk a lelkes ősmegyéssel, bár a betegség némi agyérelmeszesedéssel is járhatott, mert Bari mindenfajta szurkolói eszköz nélkül érkezett meg, és később hiába pakoltam elő készleteimet a különböző zsebekből, neki már se kürt, se zászló nem jutott. Végül hat-hét fős csapat állt össze, ezúttal az ősmegyések (Kriszti, Bari, Dzsí) mellett immár másodszor tartott velünk Dzseki, akinek afrikai dobja komoly infrastrukturális fejlődés is volt, illetve bemutatkozott Renci és Zsuzsi is. A hetedik tag Tamara (aki nevével ellentétesen méretes hímnemű embertársunk) volt, ám őt csak szünetben és meccs után láttuk, mert sajnos nem tudván érkezéséről, neki nem, csak hatunknak szorítottunk helyet. Ekkora szurkolói gárdának már méretes jármű dukált, ezért ezúttal a 28-as villamost választottuk önszállítóeszköznek. A csarnokban a helyfoglalás már két órával a meccskezdet előtt megtörtént, mint hamarosan kiderült éppen a norvég tábor mögötti sorba (legalább a szlovén hadjáratunk idegen környezetére emlékezhettünk nagy nosztalgiával, no itt azért később sem voltunk elnyomva). A telt háztól való félelmünk miatt rengeteg időnk volt a meccskezdet előtt és ezt sajnos a beszélgetésen kívül erőteljes „üdítőzésre” is kihasználtuk, aminek az a szégyenteljes következménye lett, hogy a lehető legnagyobb sajnálatomra, az első félidőben pár percre szurkolói támogatás nélkül hagytam a lányokat, és kétszer is megdöntve százméteres síkfutásban tartott, nemzetközileg kevéssé jegyzett egyéni rekordomat, mosdóra siettem. Finoman szólva sem lett volna gondom azzal, hogy az első csúcsdöntés után anyagot szolgáltassak a doppingvizsgálathoz, ahogy azt is megállapíthattam, hogy a második csúcsdöntésnél jó egy kilóval alacsonyabb volt a versenysúlyom. A folyó ügyek elintézése előtt és után azonban nem lehetett panasz a szurkolásunkra. A gólokat követő eksztázison és a rigmusok teli torokból üvöltésén túl egy-két új elemmel is gazdagodtunk, ami a szimpatikus norvég drukkerek elismerő mosolyait is kiváltotta. Ilyen volt az afrikai dob, illetve a három részes kürtömnek az a csodálatos tulajdonsága, hogy amennyiben folyamatos fújás között babrálom az egyes részeket, akkor hihetetlen hanggazdagságú koncertet lehet produkálni, igaz a mellettünk ülő honfitársaink arckifejezését látva, bizonyára sokan maradnának inkább a Matáv Szimfonikusoknál. A Fradi-kötődést egy zöld pulóverre felvett fehér alapú megyefoci-polóval prezentáltam. Dehogy ne pusztán a nézőtér hat-hét elszánt tagjával foglalkozzunk, álljon itt egy-két dicsérő mondat a csodalányokról is, hiszen maga a meccs fantasztikus élmény volt. A Fradi nagy szívvel, sok jó egyéni teljesítménnyel küzdött, az 1-2 gólos előny általában kitartott és óriási sikert elérve legyőzte a szupercsapat Larvikot. Az előttünk ülő norvégok közül a skinheadekre utaló bomberdzsekis egyenruhában üldögélő idősebb generáció semmi emlékezeteset nem nyújtott, az öt-hat (vélhetően itt diákoskodó) huszonéves kislány már lelkesebb volt, hálistennek ezúttal mindhiába. A meccs után lepacsiztunk a csapattal, sőt az élelmes és telhetetlen Dzsí pont oda állt, ahol a lányok elkezdték a csarnok nézőterét körbefutó körüket, így három méternyi arrébb-tolakodással az első és az utolsó pacsizók közé is benyomultam, természetesen nagy sikerként megélve a repetát.
Az újabb nagy siker a stadionból kitóduló, a csarnok elől hazaballagó, majd a villamoson utazó fradisták megénekeltetése volt, hiszen a „Győzelem a Ferencvárosé” nótát mintegy ötször elkezdve, mindig találtam követőkre. A szurkolókat amúgy is csak dicséret illeti, hiszen végig fantasztikus hangulatot varázsoltak és igazán az a kolléga sem sokat ártott, aki a görög bíróknak különféle válogatott jókívánságokat fogalmazott meg: „Simuljon ki az ekg-d!”, vagy „Rajzoljon körbe a Doszpod Péter”, hiszen az athéni rígók még akkor sem értették volna e szlogenek rájuk nézve nem éppen kedvező hangvételét, ha eljutott volna hozzájuk a messzídzs, de a hangorkánban vélhetően mi, vagyis az egy sorral előtte ülők voltunk az egyetlenek, akik hallották a sporit. Ahogy ilyenkor már lenni szokott hazafelé a búcsúzkodásnál az ősmegyések leszögezték, hogy „megyefoci-megyefoci-cú-cú-cú”, míg az újak szintén deklarálták, hogy mostantól már rájuk is számíthatunk áldásos tevékenységünk gyakorlása közben.
Legközelebb Szegedre vesszük az utunkat, hogy a Pick Szegednek is tomboljunk a Magdeburg elleni férfi Bajnokok Ligája meccsen, hát csodálnám, ha egy hét múlva, nem „Mezei Ricsi, Mezei Ricsi” üvöltéstől lenne hangos a csarnok, éppúgy mint januárban Celjében.
Ja és kéretik észrevenni, hogy a megyefoci bál beszámolójában mutatott súlyos túlreprezentáltságom után példásan szerény voltam: egyetlen fotón sem szerepelek!!!

Szerzõ: Dzsí