A mérkőzés története számunkra voltaképpen az Első Megyefoci Bálon kezdődött, hiszen ekkor kaptunk ajándékba Pick-jegyeket. Rita (az FTC női kézilabda szakosztályának egykori megasztárja, aki egyben lelkes megyeszurker is) felvetette, hogy szervez némi csapatot a Pick – Magdeburgra. Így is lett, óriási erőkkel készültünk, és már az egész hétvége a készülődés jegyében telt el. Miután péntek este a Pénzügyőr (a Budapest-bajnokság másodosztályában bentmaradásra is esélyes) pingpong-csapata legyőzte az Ikarust (9-7), a csapatot erősítő megyeszurkerek hazafelé ünnepelve éltették a Pénzügyőrt, amikor is Dzsínek bevillant, hogy a rekviem-hangulatban előadott „Mindig és soha” című szurkolói dal jó lesz a szegedi meccs indulójának is. Gyengébbek kedvéért szövegszerűleg így szól a hétvégén mintegy ezerszer elhangzó nóta: „Két szót ismerek: Mindig és Soha, Pick Szeged mindig, Magdeburg soha”. Amint a dal megszületett, a másnapi indulás előtt a 27 szurkoló közül sokakat végighívtam, hogy mindenki megismerhesse a frenetikus szerzeményt, és a péntek éjjelt már a dal gyakorlásával tölthesse. Másnap rengeteg helyszínről közelítettünk Szeged felé, magam ahhoz a szerencsés ötfős brigádhoz tartozhattam, amelyiknek nem kellett a politikai viták közepébe kerülő M5-ös autópályát testközelből szemlélnem, mert a MÁV intercity szolgáltatásán támadhattunk Magyarország déli, már-már mediterránnak nevezhető vidékére. Az indulás majdnem megtréfált minket, a 10.40-es IC-hez ugyanis elégnek ítéltük a 10.15-ös találkát, azt is inkább „fő a biztonság” jelszóval, ám végül éppen csak, hogy elértük a vonatot. Ráadásul ezért most csak kisebbrészt volt felelős a legendásan jó (el)alvókájú Joe Bácsi, a vasúttársaság rosszabb sorsra érdemes pénztároshölgye már annál inkább.
„Csókolom Szegedig kérnék retúrt, a 10. 40 is intercityre kérnék még helyjegyet és holnap 14.30-kor vissza szintén helyjegyet” típusú kérésemet nem ítéltem bonyolultnak, gondoltam körülbelül ilyeneket szoktak neki máskor is mondani, megoldja…
20 perc alatt, sokadik nekifutásra teljesítette. Először úgy döntött, hogy postafordultával visszahoz minket, mert aznap 14. 30-ra adta a visszafelé szóló helyjegyet, majd amikor ezt tisztáztuk, kiderült, hogy nem is Szegedre, hanem Kecskemétre adott jegyet, 20 percig boldogítottuk egymást, majd rohanhattunk. Na mindegy, legalább volt sportértéke is a reggelnek. A vonaton kávézási szándékkal azonnal az étkezőkocsiban landoltunk, ahol Sutyival és Gabival filozofálgattunk és sztorizgattunk, sőt olyannyira belemelegedtünk, hogy amikor feleszméltünk, már Szegedet mondták be. Adott volt az ötlet, hogy a további két utastársunknak (Joe Bácsi és Jégcsap Bébi) adjunk be valami hülye magyarázatot a hosszú távollétre, így kitaláltuk, hogy Sutyi elkezdett bőszen unikumozni és nem bírtuk leállítani, vagy nyolc felest bedobott. Innentől egy zseniálisra sikeredett egész napos magánszám kezdődött. Sutyi végig nem esett ki a szerepéből, forgatta a szemeit, koordinálatlan volt, futkározott, megdöbbentő mondatok hagyták el a száját, olyannyira meggyőzően adta a kontrollvesztett embert, hogy Joe Bácsi csak a mostani beszámolóból fogja megtudni, hogy az egész csak kamu voltJ Bocs Joe!
Persze a beszámolót nem akarom teljesen elvinni Sutyi magánszámára, de volt benne bőven alakítás: egy játszótér összes játékát kipróbálta, tánclépéseket lejtett egy étteremben, felmászott a sportcsarnok tartópilléreire (no ez egy kicsit veszélyes volt) és minden kommunikációs helyzetet egészen speciális módon oldott meg. A dupla kávé méretét kifogásolta, helyette kért „négyszereset”, csókot kért egy pincérnőtől, de a csúcs a „kérek egy somlói galuskát, de ne te hozd ki!” felszólítás volt, amelyen nemcsak a megszólított pincér, de mi is igencsak megrökönyödtünk. A bárdolatlan mondatra később kaptunk magyarázatot, a másik felszolgáló ugyanis nőnemű volt, és Sutyi a galuska révén akart szóba elegyedni vele. A Halászcsárdában elköltött ebéd így is remekre sikerült, a hatalmas adag halászlé és egyéb nyalánkságok ugyan azt eredményezték, hogy a vendéglő és a csarnok közötti gyalogtávot összesen négyrendbeli mosdószünettel abszolváltuk. Közben egy hajléktalan férfi (egy makói hidegburkoló, akit kidobott az asszony) is szóba elegyedett Sutyival, amiből végül kifejezetten baráti jóhangulatú beszélgetés lett, bár a nyitás itt is meglepő volt.
Hajléktalan: „Sziasztok hajléktalan vagyok, bármilyen segítségnek nagyon örülnék”
Sutyi: „Lelki segítséget tudok adni”, és elkezdtek beszélgetni…
A 27 fősre bővülő megyés csapat eközben a csarnokhoz közeli cukrászdában gyülekezett, fantasztikus ügyességgel a szuperteltház ellenére a még hiányzó egyetlen jegyet is beszereztük, majd megkezdtük a végső készülődést. Előbb Mezei Ricsit láttuk egy kisfiúval (gondolom saját…) megérkezni, majd Joe Bácsi még összefutott a szegediek ex-világválogatott edzőjével, Kovács Péterrel is és lelkes „hajrá”-kurjantással üdvözölte, majd beöltöztünk a számolatlan megyés mezbe, sálba, zászlóba és a kürtöket is kiosztottuk. Sajnos a cukrászdában csak pezsgőt lehetett kapni, így némileg kénytelenek voltunk előre inni a medve bőrére, mint ahogy ez lenni szokott, később bebizonyosodott, hogy ez hiba volt.. A csarnok előtt a 27 fős csapat utolsó tagjaira vártunk, eközben az ígéretesebb szurkolói csoportokat (értsd akiknél legalább egy dob volt), Sutyi bődületes „Ki a jobb?” ordítással lelkesítette. Általában némi félénk „Szeged”-válaszokat kaptunk is a meglepődött arcú szurkolóktól, kivéve a legnagyobb dobbal érkező szőke srácot, aki csak megrökönyödve nézett ránk. Két másodpercbe tellett, amikor megértettem mi a baj, ekkor vettem észre, hogy a haverjai mind Magdeburg-sálban vannak.
Bepréselődtünk a csarnokba és többé-kevésbé együtt maradva (helyre szóló jegyek voltak), megkezdtük a tombolást. A négyezres csarnok tele volt, és a szurkolók rengeteg Pick-sállal felszerelkezve komoly hangulatot is csináltak, amihez Joe Bácsival a szokott lendülettel csatlakoztunk. A játékosok bemutatásánál olyan hangorkán volt, hogy szegény németek (már amelyik német volt közülük) észre sem vették, hogy már régen róluk van szó. A himnusz után Joe megint abszolválta egyik legjobb teljesítményét, az utolsó traktusoknál, a csend és a kitörő ordítás közötti utolsó momentumot elkapva bődült el, így tisztán lehetett hallani amúgy nem túl frappáns „Hajrá Szeged” üvöltését. A meccs sokáig gól nélkül zajlott, majd hirtelen fordulattal 7-2-re elhúztak Mezei Ricsiék. Innen már inkább a németek jöttek, bár a minden dicséretet megérdemlő szegedieknek nagyon jó időszakaik is voltak, de egy góllal végül elment a meccs. A közönség remekül buzdított, természetesen Joe Bácsival nem akartuk feltalálni a spanyol viaszt, így mi is mindig a tábort követtük. Már amikor szólt… A második félidőben azonban úgy láttuk, hogy bár a Pick-támadásoknál dörög a csarnok, de a védekezésünk alatt olykor bántó volt a csönd, ilyenkor mindig szólóztunk, ráadásul úgy ítéltük, hogy a szimpatikus szegedi szurkolók repertoárját (döntően a „Pick Szeged – Pick Szeged” szólt) amúgy is lehetne bővíteni. Erről persze leginkább a szpíker tehetett, amly műfajt én amúgy sem kedvelem, mert az eszméletlen biztatás helyett inkább az amerikai profi bajnokságok show-hangulata felé visznek el. Szóval voltak újszerű akcióink, teljesen esélytelenül be is vetettünk egy-két sajátos rigmust és figurát (össze-vissza értelmetlen kántáló hangokat, „Támadááááás”, „Góóóól, góóóóól ordítás a heteseink előtt, torzított kürthang), mindez iinkább csak közvetlen környezetünk megrökönyödésére szolgált, soha senki egyetlen ötletünket nem vette át. Azt sem valószínű, hogy értették, hogy miért fogadjuk kitörő lelkesedéssel a két padlótörlést végző sporttársat. Valójában az tetszett nekünk, hogy míg más meccseken általában csinos és fürge fiatal lányok seprűznek, itt két pocakos, lassú mozgású, ősz hajú seprűst láthattunk. Abati, a vendégek színesbőrű sztárja nem volt nagy kedvenc, egy-egy momentuma huhogó bagollyá változtatta a keménymagot, ami az európai értékrendünkbe kevésbé illeszkedő akció (persze korántsem szegedi sajátosság), de már csak azért is kellemetlen volt, mert a szegediek között is felbukkant egy „Fekete Péter”, vagyis Noris, a szélső. Mondjuk az sem volt éppen profi mentalitás, ahogyan Abati reagált, a világsztár ugyanis a közönséggel foglalkozott és némi illetlen vakarózással replikázott a huhogóknak, természetesen csak rontva ezzel népszerűségi mutatóját (ha egyáltalán lehetett még azon rontani, gondolom szignifikánsan már addig sem különbözött a nullától). A lelkes megyeszurker csapat a meccs után a csarnok előtt örvendeztette meg indulójával a közönséget és Suytiban még mindig maradt szufla a „Ki a jobb?” kérdésre. Szóval a vereséget igyekeztünk győzelemként megélni, aminek egyik legfőbb megnyilvánulása az volt, hogy megpróbáltuk Szeged valamennyi olyan nemes intézményét meglátogatni, amelyet az alapítók az ifjúság szórakoztatásának szent céljából hoztak létre. A legnagyobb élmény az volt, amikor valamikor éjfél körül az utcán a „Mindig és sohát” énekeltük (nehezen lehetett olyan három percet találni az este során, amikor nem csendült fel a dal) és a szegedi főtéren egy ezt meghalló társaság „Pick Szeged”-üvöltésben tört ki. A mélyen tisztelt disznóaprító szponzor mindenesetre jó helyre helyezi a pénzét, én még nem láttam olyan csapatot, ahol a szurkolók ilyen lelkesen emlegették a szponzor nevét is, nemcsak a városét. A többieknek el is meséltem, hogy nemrégiben meglátogattam a szalámigyárat, amikor döbbenetesen érdekesnek találtam, hogy szegény fellógatott és persze ekkor már élettelen cocák milyen műveleteken mennek át. A részletek nélkül a következő munkatársakat láthattam: a disznófelező, a fejlevágó, a májmosó, a tüdő-kiemelő, ja és persze egy műveletet nyolc órában.
No mindegy, szóval a komolyabb szegedi éjszakai kalandozás után végül csak elfoglaltuk a szálláshelyünket, ahol mint megtudtuk, Gulyás László sportriporter is megszállt. A hosszú nap után persze nem kellett altató, hamar elaludtunk és Szeged-gólokról álmodtunk. Legalábbis remélem, hogy még a sportmeccseken egyéb szempontokat is kereső, nálunk kevésbé fanatikus nőnemű megyeszukerek sem a színes hajú Kretzschmarral álmodtak, mert az nagyon fájt volna Szegedért dobogó szívemnek.

Szerzõ: Dzsí