Gyönyörű vidék, Eger (éppen erre hétvégéztünk) és Szilvásvárad között, erősen depressziós hangulatú futballal. Pedig a pálya (komoly betonlelátóval) azt sejtette, hogy valaha itt sokan néztek focit. Öttagú különítményünk (ezúttal már női szurker is akadt, igaz dominánsan az autóban) odaérkezése után azonnal megismerkedtünk a rendkívül szimpatikus Pista bácsival, akitől, miután megelégedetten konstatálta, hogy vannak még fiatalok, akik érdeklődnek a vidék labdarúgása iránt, hamar leszívtuk a legfontosabb információkat: bezárt a helyi cementmű, elmentek a focisták, nincs már itt futball. A bélapátfalvi ipari monstrumhoz később ellátogattunk és egy másik kedves hobbinknak a technotúrizmusnak hódoltunk. Álljon itt egy poszthumusz (a talajjal tették ugyanis egyenlővé ezt a remekművet) kép. Mint Pista bácsitól megtudtuk, ő a felépítésében és a lebontásban is aktív szerepet vitt, brigádvezető volt, de emiatt nem tűnt túl boldognak. Amúgy a meccs, mint azt a hosszú bevezető már sejteti, sok említést nem érdemel, a legkisebb nézőszámú (néhány fiatal rocker), legalacsonyabb színvonalú és leghangulattalanabb megyeszurker meccsünk volt, így a lelkes ötfős, szotyizós szurkercsapat jobbnak látta már a meccs vége előtt a futballt bogácsi fürdőzésre váltani. Ezt a környéken járóknak kötelező abszolválni, itt éppen zuhogó esőben, mínuszközeli fokban pancsoltunk a szabadtéri melegvízben.

Szerzõ: Dzsí