Március 15-e miatt hosszú hétvége volt, úgy tűnt, hogy minden adott egy remek kis háromnapos kiránduláshoz. Böngészve a megyei lapokat, arra kellett rájönnünk, hogy a pályák használhatatlansága miatt a fociidény még nem indul be (legalábbis nem az alsóbb osztályokban, amit mi igazán szeretünk), a Fradi női kézisei pedig éppen a három nap közepén (vasárnap koradélután) játszottak BL-negyeddöntőt, így inkább maradtunk.
Figyelem, a jövő héten már tényleg utazunk!
Szóval a meccs: Dzseki barátunkkal már a legutóbbi Fradi-bajnokin sikeresen félretettetünk két jegyet a sorsdöntő összecsapásra, de mivel egész héten hallottam, hogy fogynak a jegyek, biztosra akartam menni és Barival már délben a csarnoknak ügyetlenkedtünk (a meccs csak fél háromkor kezdődött), mivel akkor még nem voltak elől a VIP-jegyek, vettem inkább három jegyet, hiszen időközben a megyemozgalom ultimát hangereje Sutyi, újabb becenevén Overdose is jelezte részvételét. Megvettem a jegyeket, bár láthatóan nemcsak én, hanem a jegyárus bácsi is már eksztázisban a meccsre készült, mert a 7500 forint kifizetése után mint aki jól végezte a dolgát, mással kezdett el foglalkozni és a jegyet nem adta át. Finoman figyelmeztettem arra, hogy ez ugyan jó üzlet, de csak az egyikünknek… Végül csak birtokunkba került a biléta és elmentünk ebédelni. A hétvége magánéleti anekdotáit átbeszéltük némi libamáj mellett, majd visszatértünk a csarnokba, ahol az első feladat a szurkolási eszközök kiosztása volt. A mintegy ötfajta hanghordozóból magam a kínai elemes hajókürtöt, Bari egy hagyományosat választott, míg Sutyi bevállalta a nehezen megszólaltatható, de annál hangosabb zöld-fehér vadászkürtünket. Került zászló is, megyefoci-mez is, egyedül a gázos kürtöket hagytuk az autóban, gondolván ez inkább szabadba való, mintsem a fedett csarnokba, na ehhez képest bent vagy hatvan ilyen dolgozott később.
Sajnos az ebéddel elértük azt, hogy esélyünk se legyen a legjobb helyekre, de közvetlenül a kapu mögött, éppen a dán szurkolók mellett azért viszonylag jó elsősoros helyeket találtunk. Ennek annyi hozadéka mindenképp volt, hogy a meccs utáni pacsihoz remek pozíció, és ha lett volna unalmas perce a meccsnek, akkor a dán kéziszurkolókat nézhettük (természetesen önmagában a szurkolók nézegetése nem kirobbanóan izgalmas elfoglaltság, de a Slagelse fiatalabb generációhoz tartozó, azon belül is nőnemű, jellemzően angyalarcú szőke rajongója esetén az). A bemelegítésnél megcsodálhattuk a dán lányokat, akik nemcsak ijesztően nagydarabok voltak, de bőven volt közöttük igazi szépség is. Egyedül az edzőjük, a később a tévéközvetítés ismétlésekor számunkra is megcsodálhatóan bunkó módon mutogató Anja Andersen lógott ki ritka ellenszenves arcberendezésével. Sutyi elmélkedett is azon, hogy van-e összefüggés aközött, hogy a hölgy közismerten leszbikus és az anyja Andersen, de megnyugtató választ nem adott magának. Suyti amúgy első perctől kezdve sikert aratott a vadászkürttel, még néhány dán is elismerően mutogatott, amit hálás mosollyal nyugtáztunk. A mérkőzés elején a kilógatott zászlómat le kellett vennem, mert mint megtudtuk a letakart táblák alatt felirat vár a lányokra. Meg is kaptam a feladatot, hogy a bemutatásnál segítsem fellebbenteni a fátylat, ám olyan hangulatban ünnepeltem, hogy már csak azt vettem észre, hogy nemes feladatomról elfeledkeztem, igaz más megtette, ezek után a „A titok abban rejlik, hogy a reálisat meg tudjátok csinálni, a csodát pedig meg akarjátok” felirat mögött szurkoltunk. Természetesen a fantasztikus formában játszó, csupaszív aranycsapatnak végig járt is az ultimát szurkolás, főleg a dudák fújása, a vezető rigmusok átvétele, majd a pillanatnyi szünetekben ordenáré erejű „Ki a jobb?, Támadás” és hasonló elemekkel operáltunk. Lacóka - a megyeszurkerekhez amúgy méltatlan módon - még a nagydarab horvát bírókkal is foglalatoskodott, ám a „hiába vagy zsíros darab, úgyis elfogyasztalak!” című fenyegetés süket fülekre talált. Végül megtörtént a csata, idén először megverte valaki a csodacsapat dánokat, és ez ki is lehetett más mint a Fradi. Bár Bari egy kicsit leszidott, hogy miért úgy harangozom be az összes Fradi-meccset, hogy éppen a világ legjobb csapata ellen fogunk játszani, ezt ugyanis a Larvik, a Dunaferr és most a Slagelse ellen is elmondtam, de rögtönzött elemzésem után, amit majd háromhónapos kézilabda-szurkolói ismereteimre alapoztam, és az európai klubcsapatokat azonnal elhelyeztem egy koordináta-rendszerben, elfogadták a besorolásaimat.
Ernő (mint megtudtuk ez a neve) a Fradi-kézi elmaradhatatlan vizipoló-sapkában drukkoló dobosa ugyan megint a csarnoktól eltérő pulzussal szurkolt, de legalább vidám perceket okozott. A szoros meccsen a végén meglett a csoda, nyertünk és hosszasan ünnepeltünk, majd jómagam Barival még megnéztem a Dunaferr-kézilabda meccsét, netes fórumokban lelkendeztem, az ismétlésben tévén is megnéztem a Fradi-meccset és csak utána kezdtem neki a márciusi ifjak ünneplésének.
Igaz a sport és a márciusi ifjak sokak szerint nem feltétlenül összeegyeztethető fogalmak, hiszen ahogy Márai Szindbád hazamegy című művében Ede, az irodalmi vénájú főpincér mondja: „A fiatalok sportolnak, úszni és síelni járnak és más ilyen egészséges, gyanús dolgokat művelnek…Petőfi úr nem síelni járt, hanem a Pilvaxba, s Vörösmarty úr nem a strandra járt, hanem az Arany Ökörhöz”. Ezt a kávéház-barát mondatot ugyan magam is szívesen idézem kávéházi látogatásaim igazolásaképpen, de ezúttal inkább a sport adta a hétvége legnagyobb élményeit...

Szerzõ: Dzsí