A szombati kettősrangadó után kellően kimulattuk magunkat, a jókedv reggel fagyott le az arcomról, amikor nem találtam az előző nap a zsebemben hurcolászott inzulint. Azonnal hathatós nyomozásba kezdtem, hívtam vendéglőt, szórakozóhelyet, taxitársaságot, felébresztettem a barátaimat, de első körben nem volt info. Nagyon úgy nézett ki, hogy gyorsan vissza kell kúsznunk Budapestre, ugrik a vasárnapi rangadó. Hálistennek, a Hyppolit nevű szórakozóhelyen megtalálták a készüléket, ezúton is köszönet a remek helynek, mindenkinek csak ajánlani tudom, különösen a cukorbetegeknek, adnak inni, lehet táncolni, és még az ottfelejtett inzulint is visszaadják. Persze amint meglett a gyógyszer, máris lehetett tervezni a napot újból. Bogácsi fürdőzéssel kezdtünk, ahol az a jó ötletem támadt, hogy amennyire lehet, égessük le magunkat (a részletek ismertetése nélkül, ez sikerült…), majd megebédeltünk egy egri gyrososnál. Bari eközben wap-on megnézte, hogy mit játszottak a Fradis kézislányok Dániában, én ugyan kértem, hogy ne árulja el az eredményt, de amikor bután vigyorgott és kérdezte, hogy amúgy mit tippelnék, akkor nem bírtam tovább és megismertem a szomorú valóságot. Nem sok időnk volt, vágtattunk hát Verpelétre. A faluba megérkezve, az első nénit kifaggattuk a sportpályáról, aki közölte, hogy ha egyenesen mennek, éppen nekimennek, már ott kajabálnak a focisták. Ilyen remek leírás után nem volt nehéz odatalálni, ahol a falusi csapat Hatvan városát fogadta. A falu-város ellentét komoly példájával találkoztunk, így fülünket-farkunkat behúzva hallgattuk, amikor a helyi atyafiak szerint a városiak mindennek mondhatók, csak éppen jóembernek nem. A játékvezetőről is hamar kiderült, hogy biztos városi, amit ugyan nem tudok, de az tény, hogy eléggé össze-vissza fütyült, főleg a teljesen értelmetlenül lengető lesbíró hibái nyomán. A hatvaniak érdes hangú és ordenáré stílusban anyázó edzője se szerette a bírókat (főleg amikor tizenegyest ítéltek ellenük), valahogy gyanús volt a tréner úr stílusából, hogy talán az NB I-ben szedte fel a kultúrát, megnézve másnap a Heves Megyei Hírlapot, nem tévedtem. A szünetben a labdarúgópályák elmaradhatatlan büféjében lekezeltem egy helyi atyafival, több verpeléti között álltam, gondolta velem is leparolázik, persze azonnal kedvesen letegeztem. A második félidőben a hatvani kapustól itt is láthattunk egy mutogatást a közönségnek, valószínűleg nem könnyű azt az elemi szabályt megfogadni, hogy nem érdemes reagálni a közönségre, két gólt, igazságos döntetlent. Bari, min fő játékos-tipologizáló itt is megtalálhatta a helyi Beckham-et, a kopaszt és a darabos hentest, de amúgy jó kis meccs volt. Azon azért elgondolkodtunk, hogy milyen faluszociológiai magyarázata van annak, hogy tényleg minden meccsre jut 10-20 magából kikelve vörös fejjel üvöltő ember, akinek egy pillanatig sem merül fel, hogy esetleg tévedhet, egy félidőn át némi információt is tartalmazó mondatokkal üvölt, és úgy a meccs utolsó harminc percében csak trágárságra szűkül a repertoár, mindenesetre most bőven akadtak ilyen arcok.

Szerzõ: Dzsí