Bár már a megyei futballisták is szorgosan kergetik a labdát, a megyeszurkerek mégis ismét kézilabda mérkőzésre igyekeztek a hétvégén. A Dunaferr női csapata bejutott a BL elődöntőjébe, ezt pedig mi sem hagyhattuk ki. Előbb telefonon négy jegyet rendeltem, majd, hogy még biztosabbra menjünk Dani barátunk személyesen is beszerzett öt belépőt. Sajnos egy híját ismertem a boldogságnak még, hiába rendeltem március közepén Dunaferr-sálakat és mezt a www.dferrhandball.com webshopjából, az nem érkezett meg a meccsre, így saját erőből kellett felöltöznünk.
A kilenctagú csapat pesti illetőségű ötöse (Kriszti, Gabi, Bari, Dani és Dzsí) reggel tízkor indult meg Dunaújváros felé. Szerencsére Dani, mint ősújvárosi, remek idegenvezetőnek bizonyult, így nem sokat kellett tekeregnünk, azonnal a délutáni meccs helyszíne, a Jégcsarnok felé vettük az irányt. Még megcsodálhattuk előtte, hogy melyik kézis, melyik házban lakik (Dani mindent tudott a városról és sportéletéről). Az aranylányok valószínűleg éppen a délelőtti edzést fejezték be, így több kiválóságot és Kiss „Kőkemény” Szilárd edzőt is láttuk a csarnok környékén. A klubházban azután megbámulhattuk az egykori Sztálin Vasmű csapatainak tablóit, a korábbi kézis tablókból pedig azt is megállapítottuk, hogy a lányok fejlődése nemcsak játéktudásban, de külcsínben is töretlen.
Átvettük a jegyet Eta nénitől, majd Dunaújváros sightseeing tourra indultunk. Dani szerint ez viszonylag ritka program lehet a városban, Dunaújváros valószínűleg nincsen rajta a tíz legismertebb hazai túrista-paradicsom listáján, mindenesetre az egyetlen korábbi szálloda sem tartotta el magát. Megnéztük a Dunapartot, a Vasmű környékén szeretett technoturizmusunknak is hódolhattunk. Azon azért elgondolkodtam, hogy vajon milyen benyomása lehetett az elhaladó távolsági buszok utasainak arról az öt fiatalról, akik az út mellett parkoló autóból kiszállva lelkesen fotóznak egy ipari monstrumot. Danit ezután hazaszállítottuk a szülői házhoz, mi pedig elmentünk a Halászcsárdába ebédelni. Az egységesen kirendelt halászlé nagyon finom volt, és legalább ismét előadhattam elméletemet a világ élelmezési gondjainak megoldásáról. Eszerint nagy mennyiségű paprikát kéne szórni a tengerekbe, a víz amúgy is sós, hal bőven van benne, a globális felmelegedés előbb-utóbb a főzés kérdését is megoldja, hatalmas halászlevet lehetne készíteni. A visszhang nélkül maradt újítás ismertetése után rágófelelősünk, Gabi elővette hatféle rágóból álló kínálatát és hagyma- és halszagunkat cukormentes Orbitra váltottuk. Utána a Dunaparton előbb autómodellezőket csodáltunk, majd a helyi parkban megcsodálhattuk Móder Rezső szobrait. Erről egy rövid jellemzés, amit az interneten találtam: „Móder Rezső művészete anakronisztikusnak hat. Belegyökeredzett a dunaújvárosi (sőt sztálinvárosi) vasmű proletárhagyományába, az anyagtól elszakadni nem tudó kézműves, földhözragadt utópiákat ápoló, vaskos humorú kelet-európai. Bérelt helye van a jövő múzeumában. Autentikus. ”
Nekünk a leginkább valami kocka-formátumú mű tetszett, de volt egy emberi csoportkép is, amiről Dani elmesélte, hogy egyszer napokig beállítottak a szoboralakok közé egy igazi hullát és senki nem vette észre, ezért csak a halál beállta után napokkal kezdődhetett meg a rendőrségi nyomozás. Kedves sztori...
Egyre közeledett a meccs kezdete, már dánokkal is találkoztunk, illetve rengeteg nagyméretű fekete bogárral, ami tősgyökeres pestiként hatalmas élmény volt számomra. Hamar bemásztunk a városközpontba, egy-két érdekes helyi jellegzetességen elgondolkodtunk, ilyenek voltak az ezüstbékák, illetve nekem nem tetszett, hogy a moziban egész héten a Texasi láncfűrészest lehet csak megnézni este nyolckor. A főtéren dánok közelében sörözgettünk, illetve kérésükre készítettünk is egy-két felvételt a marcipán-disznójukról. A városba már bőszen igyekeztek a szurkolók, sok autóból szálltak ki a Jégcsarnok felől érdeklődve. Mi is a csarnok felé vettük az irányt, a Vasmű parkolójában végleg beöltöztünk a velünk hozott magyar, piros, vagy éppen megyefocis polókba, sálakba, illetve megkezdtük a kürtök kiosztását (négyen hoztunk hatot...). Találkoztunk a magyar női kézilabda sport egykori nagy reménysége, Rita által vezetett négyfős Bács-Kiskun megyei megyeszurker-különítménnyel, majd bezúdultunk a csarnokba. Szerencsére ezúttal egyáltalán nem keltettünk feltűnést, mert ezen a meccsen a nagyon lelkes, beöltözött szurkolókból bőven akadt, hatalmas hangulatban és hangorkánban vártuk a lányokat. Talán szegény büfések csodálkozhattak, hogy ugyan miért fotózzuk a zsíros deszkákat (talán dánoknak is néztek volna minket, ha éppenséggel nem magyar zászlóba lettünk volna burkolózva).
A meccs remekül indult, még jobban folytatódott és egy picit rosszul végződött, a tízgólos előnyből azért öt így is megmaradt a végére. Hihetetlen energia-bedobással örjöngtünk, azért igyekeztünk a tudósításra is figyelni és néhány felvétel is készült. A végén a pacsihoz próbáltam tűzközelbe kerülni, be is vágtam a fejemet az egyik vaskorlátba. Ott ugyan az eufória közepette nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az esetnek, másnapra azért kedves kis púp nőtt a fejemen. Szerencsére ez sem zavart abban, hogy az utómunkálatokkal foglalkozzak, még aznap éjjel és másnap reggel videón kielemeztem a mérkőzést, az összes kézis fórumban dicsőítettem a csapatot és a képeket szortíroztam. Aktuálisan azt nézzük, hogy hogyan tudnánk kimenni Dániába. Bár ez most lehet, hogy nem jön össze, reméljük nélkülünk is megvalósul a továbbjutás, és legközelebb a döntőre érkezhetünk Újvárosba.

Szerzõ: Dzsí