Hétfő reggel sikerült telefonon jegyet venni a hétvégi hazai meccsre, melynek a tétje csupán az volt, elszáll-e a sztárcsapat esélye a bajnoki címre, vagy még álmodhatnak arról, hogy az utóbbi hetek sikertelen szereplése után megnyerik a Primera Divisiónt.

Szombaton a két megyeszurkernek lehetősége volt kirándulni, hiszen a mérkőzés csak este tízkor kezdődött. Nagyon kényelmesek és igazán olcsóak a Madrid környéki vonatok így Jégcsap Bébivel az El Escorial felé vettük az irányt. Kora este, hazafele menet a Bernabeu Stadion mellett elhaladva már érezhető volt, hogy este fontos meccs lesz. A zászlóárusok felállították standjaikat, a vidékről busszal érkező szurkolók előőrsei pedig már éttermet-sörözőt keresve bandukoltak.

Fél órával a mérkőzés kezdete előtt busszal közelítettük meg a stadiont. Nagy volt a nyüzsgés kívül, hiszen itt általában az utolsó pillanatokban érkezik a szurkerek hada, és a villanyújság is megerősítette a hagyományt : „Minden jegy elkelt!”
A bejutás könnyű és gyors volt, mindössze a vonalkóddal ellátott bilétát kellett leolvastatni az automata kapuval. A furfangos magyarnak ez nem jelenthet akadályt.

Jegyünk szerencsére jó helyre szólt az amúgy négy emelet magas szentélyben. Az Ultra Sur mögött foglalhattunk helyet. Ez elvileg a legvérmesebb szurkolósereg, de hát az eddigi két meccs tapasztalata alapján bárcsak az egész stadion ilyen vérmes lenne. Körülbelül 300-an voltak a meccsen transzparensekkel (pl.„Queremos once Juanitos” = 11 Juanitót szeretnénk), dobokkal, és végig bíztatták a gyerekeket. A stadion maradék 74.700 nézőjének szurkolása jogosan kergette volna az őrületbe Dzsít, Suttyót pedig biztosan riporterek százai faggatták volna egy jól sikerült „Ki a jobb?” után…

A körülöttünk helyet foglaló emberkék (minden korosztály és nem képviselteti magát, ráadásul 95 százalékuk bérletes) régi ismerősként köszöntötték egymást. A mögöttünk lévő VIP páholyban pedig a céges meghívottak poharaztak az üvegfal árnyékában, lesve a TV képernyőkön a csapatok összeállítását.

Normál esetben egy ilyen meccs előtt tízből kilenc aficionado Real győzelemre voksolt volna, egy pedig döntetlenre. A tavalyi végeredmény (1:5!!!), illetve a Királyi Csavargók elmúlt hetekben nyújtott siralmas teljesítménye alapján már nem tűnt ilyen biztatónak a dolog.

A lenyűgöző stadion látványától elolvadó Jégcsap Bébit még a kezdő sípszó előtt figyelmeztettem arra, le ne vegye szemét a Mallorca piros-fekete mezében rohangáló kameruni támadójáról, Eto-ról. Jóslatom bevált, az Afrikai kontinens legjobbjának választott gyöngyszem két góllal terhelte Iker hálóját. Második gólja után (félpályától vezette végig a labdát az ámuló-bámuló Helguera és társai között) a Bernabeu nagy része felállva tapsolt neki! (Nem mondanám, hogy ez mindennapos szurkolói cselekedet.)

A szigetlakók amúgy könnyedén, 3-2-re verték a szezon végére teljesen széteső királyi alakulatot. Meccs közben Ronaldo, Raúl, Beckham, Figo, Roberto Carlos is kapott rendesen a felbőszült néptől. Zidane megúszta, hiszen a Szuper Depor elleni kiállítása miatt nem léphetett a gyepszőnyegre.
A találkozó utolsó tíz percében már gyorsan ürültek a lelátók, mivel az aranylábú gyerekekből érezhetően hiányzott az a bizonyos zöld testrész, a Fradi szív!


A bíró hármas sípszava egyben jelezte, a 2003-004-es spanyol bajnoki cím már csak a Valenciáé lehet. Ehhez másnap a Sevillát kellett idegenben megverniük. 0-2 lett annak a meccsnek vége, így a pirossárga szurkerek másfél napja az utcán ünnepelhetnek. És még hátravan az UEFA Kupa döntője!

Szerzõ: Joe Bácsi