A második napon nehéz dilemma elé kerültünk Joe Bácsi sms-ei révén. Az ismert megyeszurker, egyben a www.megyefoci.hu udvari költője ugyanis fő informátorunkká lépett elő. Madridi munkahelyén csücsülve, folyamatos informált minket a görög tévén nehezen követhető, magyar vonatkozású eseményekről, illetve a magyar meccsek kezdési időpontjáról. Ezért nem lehetünk elég hálásak neki, thanks Joe Bácsi!!!
Tőle tudtuk meg tehát, hogy a magyar fiú párbajtőrözök döntőt játszanak. Igen ám, csak nekünk a lehető legtávolabb, az OAKA centrumban női vízilabda meccsre volt jegyünk (olaszok ellen az elődöntőbe jutásért), szinte lehetetlennek tűnt átjutni a Helleniko Centrumba, a vívás helyszínére. Mindenesetre megindultunk a városba. Előbb megebédeltünk az egyik legfőbb centrumnak számító Monastiraki téren (borzalmas volt, 40 fokban egy üvegházban ettünk, lehetetlen volt a folyadék-szintentartás, kábé percenként egy sört izzadtunk). Meglepve láttuk viszont, hogy a téren valóságos jegypiac működik, angol jegyüzérek dolgoztak, mindent vettek, mindent eladtak. A meglepő leginkább az volt, hogy névértéken kínáltak mindenre jegyet, vélhetőleg igen olcsón szerezhették be őket. Gyorsan be is gyűjtöttük a vívódöntőre a jegyeket. Az érintett számára kellemetlen, a többiek számára rendkívül mulatságos közjáték zavarta meg a vízimeccsre a bejutásunkat. Zoli barátunk, aki aznap épp szállást váltott, és egynapos teljes felszerelésével jött a meccsre, fennakadt a biztonsági kapun egy borotvával. Semmilyen módon nem lehetett meggyőzni a rendfenntartókat arról, hogy nem vagyunk az Al-Kaida tagjai és a borotvával semmilyen galád célunk nincsen (jópofa, hogy bent minden második ember ennél jóval szúrosabb olimpiai kitűzőket árult). Szóval a borotva fennakadt, és sajnos a meccs után (amikor egy másik kaputól terveztünk vívásra száguldozni) sem lett volna időnk a visszaszerzésére. Zoli ezért inkább visszakérte és a stadionon kívül egy bokorban elrejtette. Végül pár nap múlva meg is találta, igaz ekkor már a környék összes hajléktalanának tükörsima volt az arca…
Zoli mindenesetre nem szerette meg a biztonságiakat, és arckifejezését látva inkább mi sem forszíroztuk az adekvát kérdést: „Miért kell neked borotvával meccsre járni?”.
Kialakult a két helyszín közötti átjutási stratégiánk is, magyar aranyat nem kockáztathattunk, így elhatároztuk, hogy a harmadik negyed végén, ha törik, ha szakad el kell indulnunk. A magyar-olasz meccs sajnos nem sikerült túl jól, Balázsékat ráadásul a magyar szektorba történt belógásuk után rendőrök vezették ki, mi egy ideig néhány görög nagymama között üvöltöttünk, majd hirtelen ötlettől vezérelve az olasz tábor közepén tomboltunk a mieinkért, de a csapatnak nem ment igazán. Már az olimpiai buszon kaptuk az sms-t, hogy az utolsó negyed még rosszabbul sült el, és csak az ötödik helyért mehetnek a vízis lányok.
No sebaj, majd a vívók, gondolhattuk, de sajnos hiba csúszott a számításainkba. A mindig remekül haladó olimpiai busz útvonalát a női maraton-futás miatt megváltoztatták. Szegény maratonis lányok kaptak tőlünk hideget-meleget, az még a visszafogottabb javaslatok közé tartozott, hogy a női maratonit örökre le kéne venni az olimpiai sportágak listájáról. A döntő időpontja mindenesetre vészesen közeledett, így egyszercsak megállítottuk a buszt és lepattantunk (szegény sofőrnek ez persze hatalmas megkönnyebbülés volt, mert addig folyamatosan a közlekedési szabályok durva áthágására, sebességi rekordok felállítására bíztattuk, és negyedpercenként kérdeztük, hogy messze vagyunk-e még.) Szóval sikerre éhes, ám emiatt erősen kellemetlen csapatunk taxira váltott. Az első különítmény azonnal beült egy taxiba, majd öt euróért a helyszínre ment, ám a második, engem is tartalmazó csapat (nevezzük őket lúzereknek) egyszerűen nem bírt taxit szerezni. Nem állt meg, megállt, de továbbhajtott, satöbbi, inkább elrohantunk egy taxiállomásra. Beültünk az elsőbe, a taxis kiszállított bennünket, mondván, hogy ő most nem dolgozik, állt vagy tíz taxi, igencsak egzaltáltan kérdeztük, hogy hova ülhetünk? A kedves kis kompánia nyugodtan felmérte izgalmi állapotunkban rejlő lehetőségeit, majd megkérdezte hova igyekszünk és csak húsz euró előzetes kifizetésével volt hajlandó az egyik elindulni. Na, őt nem szerettük, és amikor rázendített az amúgy igen barátságos, „Ferencvaros, Lajosz Detari” és hasonló viccelődéseire, mi általában mogorva „Go faster” válaszokat adtunk.
Hatalmas rohanás után berobbantunk a csarnokba, ahol néma csöndben zajlott a döntő. Negyedórás késésünknél még éppen döntetlen volt az állás, Kovács Iván egyenlített, utána azonban kikaptunk. Így is nagyon ünnepeltünk, sok magyar sportolóval is találkoztunk, sőt Robitól néhány francia lány még a magyar mezét is elkérte. Magam kiváncsi lettem volna a „mezcserére”, de a józan Robi felmérte, hogy egyetlen Hungary polójára még szüksége lehet, így a business elmaradt. Kifelé hallottam két Hungary feliratú lányt franciául trécselni, gyanítom sikerrel jártak tehát kedves ismerőseink.
Barátaink egy része folytatta a magyar sikerek hajszolását, és atlétikára igyekeztek, Annus-dobást nézni. Mi úgy gondoltuk, jelenlétünk nem éppen zálog a magyar sikerre, így inkább eredeti jegyfoglalásunknak megfelelően, strandröplabdára váltottunk.
A beach volleyball-t elnézve nem éppen a hős olimpikonok, inkább valami remek hangulatú show jutott az eszünkbe. Gyönyörű lányok bemutatóztak, szólt a zene minden labdamenet után (elképzeltünk néhány egyéb sportágat is hasonló körítéssel, de rájöttünk, hogy egyelőre nem valószínű, hogy Polgár Judit lép egyet sötét bástyával mire megszólal a You really got me). Egy a többi nézőnek meglepő közjáték zavarta meg az egyik hosszabb labdamenetet: menet közben hat magyar polós srác felordít és felemelt kézzel ünnepel, na ekkor jött meg sms-ben, hogy Annus Adrián olimpiai bajnok, természetesen ekkor még önfeledten tomboltunk. Az amúgy remek hangulatú meccsen ismerkedtünk meg az egész olimpia talán legfelejthetőbb figurájával. Robi és neje Judit egymás mellett ültek, amikor jobbról odakeveredett egy (feltételezésem szerint ausztrál) részeg. Az Osszi gátlás nélkül elkezdett udvarolni Juditnak, majd némi visszapattintás után távozott, szerzett egy söröspoharat, és a 7500 nézős arénában hangoskodva, magát fotóztatva beleürített. A fogadtatás vegyes volt, nekünk mindenesetre nem annyira tetszett a mutatvány, és megerősítettük Juditot ismételt választásában, amellyel nem cserélte el Robit a csaposra. Az ausztrálok magamutogatásával kapcsolatban volt egy másik élményem is, egy a hátán hatalmas műkengurut cipelő ausztrált próbáltam volna fotózni, amikor eléugrott egy küllemét tekintve gyenge közepes, exhibicionizmusát tekintve jeles ausztrál lány és a melleivel eltakarta a kengurut. Férfiember amúgy bizonyára gyakran választ bikinis lányt kenguru ellenében, de én ezúttal sajnáltam a kenguru elmulasztását. A strandon még belecsöppentünk egy tízezres buliba, ahol akkora sor volt az italokért, hogy feltettük magunknak a shakespeare-i kérdést: „Two beer or not two beer?”, igennel megválaszoltuk, majd hazamentünk.

Szerzõ: Dzsí