Kiválóan szereplő férfi kézicsapatunk koradélutáni meccsére ugyan jóelőre oda akartunk érni, ám végül ez éppencsak sikerült, a buszunk ugyanis karambolozott, a rendezők pedig kicsit nehezen kezelték az érezhetően megnövekedett érdeklődést, végül, ha neccesen is, de megérkeztünk. Újabb megyeszurkerek érkeztek meg, Lillával és Évával ezen a meccsen találkoztunk először. Szokásos technikánkat alkalmaztuk a magyarok egybegyűjtésére. Egyvalaki bejut a kiszemelt szektorba, majd onnan kihoz odaszoló jegyeket a kintlevőknek. Ha ezek bementek, valaki megint kijön tíz jeggyel… Szóval együtt volt kis csapatunk és hatalmas lelkesedéssel vettük tudomásul, hogy a jó napot kifogó Szatyor (Szathmári kapus) bravúrjai után a végén simán hoztuk a kőkemény meccset. Aranyosak voltak a komoly dél-koreai üzletembernek kinéző szurkolók, ahogyan félméterről kamerázták a hihetetlen elánnal szurkoló és ugráló magyar szurkolókat. Rájuk egyébként majd minden mérkőzésen büszkék lehettünk, egy-egy kósza füttyszó, vagy kevésbé odaillő (szerencsére magyarul megfogalmazott, ezért érthetetlen) rigmus kivételével nagyon sportszerűen szurkoltak mindig a magyaroknak, hangerejük és rigmus-repertoárjuk pedig biztosan kiemelkedett az általam látott szurkolásokból. A szikrázó napsütésben is minden elképzelést felülmúló hangulatban ünnepeltünk. A szokásos rituálék (a legismertebb magyar szurkolói rigmusok mellett dominálta az olimpiát, „a mindenki jobbra, oé, mindenki balra oé, mindenki előre oé, Magyarország”, erőteljes mozgáskoreográfiával is kisért etüdje) mellett a közönség hiányolta a pár napja megcsodált ostort is. Örömmel jelentem, meglett…
Talán itt kezdődött először az a hatalmas magyar-görög barátság is, ami az olimpiát jellemezte, és amit semmiképpen sem az ellenségem ellensége a barátom, vagyis a törökökkel folytatott évszázados hadakozásaink, hanem a két tábor féktelen jókedve éltetett. A magyar meccs után a horvátokkal játszó görögök miatt rengeteg hellén volt jelen, és nagy egyetértésben mentek a „Ria-ria-Hungáriák”, és a „Hellassz-Hellassz” kiáltások. Az olimpiai szurkolótáborok közül lelkesedésükkel és harsányságukkal messze kilogó (azt hiszem ezt tényleg nem az elfogultságom mondatja csak velem) magyarokat ezután rendszeresen Ria-ria-Hungáriával köszöntötték a görögök és rengeteg volt a közös ünneplés, éneklés.
Végül a leglelkesebbek, „jegyet veszünk, jegyet veszünk” felkiáltással elindultak a pénztárba és beszerezték az immár számunkra is releváns férfi elődöntő jegyeit, mi is így tettünk.
Sajnos ekkor érkeztek az első atlétikai doppinghírek is, pár napja még vicceltünk azzal, hogy mi lenne, ha elvennék dopping miatt, beteljesedett. A rossz hír után pedig azon poénkodtunk, hogy na még csak az kéne, hogy utólag az Annusét is elvegyék… Ezután meg nem viccelődtünk ezzel annyit…
A sztori számunkra annál is borzasztóbb volt, mert éppen az atlétikai stadionba igyekeztünk, ahol abban bíztunk, hogy láthatjuk Fazekas Robi díjátadóját. Méltán keseregtünk azon, hogy olyannyira el vagyunk átkozva, hogy még a megnyert aranyból sem lesz semmi, ha mi a díjátadóra tartunk. Itthon maradt barátaink jelezték is, hogy jobban tennénk, ha még a környékét is elkerülnénk minden sporteseménynek, mert a végén semmit sem nyernek a magyarok. Valóban elég szörnyű érzés volt a diszkosz-díjkiosztót végignézni és még igazán Kővágó Zoli ezüstjének sem tudtunk tapsolni. Persze a magyarok szempontjából eseménytelen (amúgy hihetetlen dolgokat láttunk, kenyaiak, marokkóiak csodafutását, rúdugró világcsúcsot) napon sem álltuk meg, hogy ne adjunk hangot határtalan lelkesedésünknek. Balázs volt az ötletgazda, amiért utólag is csak hálás tudok lenni neki. Történt, hogy a férfiak tízpróbázó versenyét gy cseh srác nyerte, aki fogott egy cseh zászlót és tiszteletkört futott. Vele szaladt a többi helyezett is, köztük a hatodik helyet szerző magyar Zsivótzky Attila is. Több sem kellett nekünk, kitaláltuk, hogy integetünk neki. A szektorunk teljes megrökönyödésére harminc széksort előrerohanva szaladtunk hatan, három zászlóval a korláthoz és ordítottunk. A rendezők közül négyen pattantak oda és szólítottak minket helyfoglalásra fel. Az már külön szellemes volt, hogy a mérsékelt angoltudású főbúzgóság „Take yous seat!” helyett egy „Take your shit” hangzású mondattal nyitott, szegényt kinevettük, de nem fogadtuk meg pontosan a felszólítást.

Szerzõ: Dzsí