 |
Események
 |
 |
 |
Aki magyar, jegyet ad el!
2004. augusztus 26.
Magyarország - Franciaország: 23 - 25
Olimpia, negyeddöntő
|

Az ukránoktól elszenvedett vereség után egész napos gyomorideggel és hihetetlen elszánt szurkolási kedvvel vártuk a magyar – francia női negyeddöntőt. Természetesen csalódottak voltunk, hogy buktuk a könnyű negyeddöntő lehetőségét, hiszen azt mindenki tudta, hogy a másik csoport első három helyezettje, Dél-Korea, Dánia és Franciaország jóval erősebb, mint a csoportnegyedik Spanyolország, de azért próbáltunk olyan elméleteket is kreálni, ami bizakodással tölt el bennünket. Eszerint a franciák most gyengék, a koreaiak és a dánok is elpáholták őket, most majd könnyedén visszavágunk a zágrábi vébédöntőért, és legalább az elődöntőben nem a dánokkal, hanem a koreaiakkal találkozunk, azután majd a döntőben ki-ki meccsen meglátjuk a dánokkal. Nos, sajnos nem így alakult. Ahogy a magyar meccsre igyekeztünk, újabb magyar haverokra tettünk szert. A rendkívül feldúlt és igen hangos szurkolóknak egyrészt el tudtuk adni feleslegessé vált jegyeinket, másrészt meghallgathattuk utána sokat idézett véleményüket a Fazekas-ügyről. „Figyelj ide, hát muszáj volt nekik doppingolniuk, normális ember nem hajigálja azt a bazi nagy diszkoszt hetven méterre, te megfogod öcsém, azt eldobod húsz méterre, ha nagyon ügyes vagy eldobod ötven méterre, de hetvenre? Azt csak úgy nem lehet” Mindez a monológ, azt hiszem azt volt hivatott alátámasztani, hogy szemétség volt elvenni az aranyat. A meccs előtt és az első félidőben lelkesedésünk nem ismert határokat, minden gólnak úgy örültünk, mintha legalábbis olimpiai bajnokságot nyertünk volna, Ginnie hatalmas védéseinél zengett a „Pálinger, Pálinger”, tombolt a csarnok. Sajnos a második félidőben már éreztem azt a szorító érzést szívtájékon, ami olykor azzal a tünettel is jár, hogy képtelen vagyok hangokat formálni és pont amikor a legjobban kéne a szurkolás, nem megy. Robi is észrevette, hogy én aki sportot űztem abból, hogy minden meccs minden pillanatát állva élvezem végig, az egyik momentumnál arcomat a kezembe temetve üldögélek. Kikaptunk. A letargia és a mérhetetlen csalódás pillanataiban azért igyekeztünk némileg oldani a feszültséget és többek között az „aki magyar, jegyet ad el, hej, hej” rigmusunkat nyomtuk a hangosbeszélőbe, utalva arra, hogy bizonyára sok optimista szurkolónak vált feleslegessé a női elődöntőre és a női döntőre szóló jegye. Egyesek még Mocsai kapitány nem éppen irodalmi stílusú méltatásával voltak elfoglalva, de a csapatot igazán szerető szurkolók nem bántottak senkit, inkább csak maguk elé meredtek. Megint nem sikerült. Legfanatikusabb kézis szurkoló barátaimmal azért még gyorsan váltottam egy üzenetet: „Decemberben otthon nyerünk, ugye jöttök?” „Naná, ott leszünk” Ebben maradtunk. Szerzõ: Dzsí
|
 |
Képek:
|

A változatosság kedvéért: Dzsí
|

Robi és Dzsí
|

Lilla és Évi
|

Dzsí vigyorog
|

Robi és Dzsí
|

Falatozás
|

Lilla és Évi
|

Shoppingolunk
|

Évi és Norbi elkenődtek
|

Ők a végén örültek
|

Még reménykedünk
|

Mindent bele
|

Sok magyar volt
|

Lovász Zsuzsi
|

Juhászok és más magyarok
|

Mindenki szurkoljon
|

Tóth Timi a nézőtéren
|

Harcoljatok!
|

Dzsí
|

Norbi és Zoli
|

Mi szurkolunk, Balázs alszik
|
|
Vissza
-------- Webmester: Dzsí öccse 2003 --------
Ajánlott böngészõ: Internet Explorer 6.0
Ajánlott felbontás: 800*600px
Támogatóink:
|
 |