Erre a napra egy ideig azt hittük, hogy full time végigrohanjuk Athént, hiszen négy jegyünk volt, reggel kajak-kenu döntők, utána férfi kézilabda elődöntő, majd vizilabda elődöntő, este női kézi elődöntő, mindez egymástól igen távoli helyszíneken. A hatalmas túra még bele is fért volna a napunkba, de végül a kézis lányok negyeddöntőbeli veresége miatt, kicsit egyszerűsödött a dolgunk. Így sem volt semmi.
Felkeltünk fél hatkor, hogy a fél kilences kajak-kezdésre odaérjünk, de ez nem sikerült. Nem jött a busz, nem tudtunk taxit fogni, végül valahogy csak leértünk a metróhoz, majd a metró végállomástól buszoztunk a végtelenségig. Azt persze tudtuk, hogy a kajak-kenu sportcentrum nagyon messze van, de azzal nem számolhattunk az addig megismert görög buszvezető-Schumacherek tükrében, hogy kikapunk egy tízzel cammogó úrvezetőt. Vagy száz busz előzött meg minket az úton, mi pedig egyre elkeseredettebben meredtünk az órára. Nem tudtuk, hogy melyik futamban vannak a magyar esélyesek, így a megérkezés után ordítva rohantunk be a nézőtérre. A jegyszedők jó érzékkel utat engedtek nekünk, így legalább a létező legolcsóbb jegyünkkel, a létező legjobb helyekre jutottunk be. A magyarok közismert leírása, miszerint mögötted jön be a forgóajtón, de előtted megy ki belőle, itt végképp bebizonyosodott. E napon, majd másnap a másik döntőn is, minden magyar (igen sokan voltak) a legjobb szektorban foglalt helyet, amit aligha a jegyvásárlás során biztosítottak. A magyar lányok kajak-négyese ugyan ezüstre jött csak be, ám a fiúk győzelme fantasztikusan boldoggá tette a szurkolókat, hatalmasat ünnepeltünk.
Itt úszott el végképp az a folyamatosan hangoztatott előzetes számításom, amellyel örületbe kergettem a haverjaimat. Volt ugyanis egy igen optimista elképzelésem 11 aranyról, ebbe Annus, egy vívó, egy öttusázó, egy lövő, egy férfi vízi, egy női kézi, három női kajak, két fiú kajak tartozott bele. Volt egy momentum, amikor a nagy tervhez képest a pluszokkal, Majorossal, Fazekassal már plusz kettőben voltunk a tervhez képest, ekkor azonban sajnos már biztosan mínuszban. Annus, egy-egy női-férfi kajak-remény és a női kézi már gyakorlatilag kiesett. Persze a többieknek nem vallottam be, hogy már magam is érzem, hogy úszik a terv, inkább a meg nem nevezett titkos favoritjaimmal hergeltem őket. Talán a legnagyobbat akkor égtem, amikor már nagyon el voltunk maradva a tervtől, de én hosszas unszolásra megneveztem Aubéli Ottó birkózót, mint akitől még aranyat várhatunk, mire kiderült, hogy elnéztem a naptárt, ő már előző nap a selejtezőben kiesett.
Természetesen a kajakról főleg magyar szurkolók jöttek vissza, így a kajakcentrum és a férfi kézi közötti igen hosszú út is bővelkedett az ünneplésben. A Helleniko Sportcentrumba érve a legnagyobb meglepetésünk az volt, hogy borzasztó sok horvát volt. Szegény délszlávoknak nem sok babér termett az olimpián, de a horvát kézis fiúk sikereire gondolom sokan akár kocsival is megindultak. Más aranyat nem is nyertek az ex-jugók (a szerbek ugye a vizilabdában nem álltak távol ettől...).
Talán az egész olimpián az egyetlen meccsünk volt a magyar-horvát, ahol nem volt magyar szurkolói főlény, alul talán itt sem maradtunk, de döntetlenre kihozták. Mármint a szurkolói hangerőt, mert a kézimeccset, azt sajnos nyerték.
No de sebaj, a négy közé kerülést hatalmas sikerként fogtuk fel és Mirza Dzombáéktól a tisztes vereséget sem éreztük kudarcnak.
Újabb rohanás, mentünk a férfi vízisek elődöntőjére. Amilyen gazember a szurkoló, ha mi vagyunk az esélyesek, már-már természetesnek vettük, az amúgy nagyszerű győzelmet. Egy kedves orosz bácsi a végén kezet fogott velem és gratulált. Az olimpián immár sokadszor mazsolázhattam, mintegy húsz szóra rúgó orosz szókincsemből, és egy széles mosoly és egy „Szpasziva” kíséretében ölelkeztem össze vele.
Ezen az estén, bár legalább ezt a meccset megünnepelhettük volna, hamar hazamentünk, hiszen másnap a rossz tapasztalatok miatt még korábbra terveztük a kajak-kenu indulást.

Szerzõ: Dzsí