Ezúttal semmit sem bíztunk a véletlenre. A megelőző nap kajak-kenu mizériája miatt inkább hihetetlen korán elindultunk a pályához, de nem kockáztattunk. Kis túlzással a görögök még az utcán voltak, mi már szurkolni igyekeztünk. Hamar ki is érkeztünk, és némi jegykiadás megszervezése után a legjobb helyekre zsúfolódtunk, a célegyenesnél a második sorban. (Ezúton is köszönjük minden kedves ismeretlen honfitársunknak, aki mindig segítettek bennünket a magyar táborba jutni, természetesen mi is nagyban szervezkedtünk, ha nekünk nyílt rá módunk.)
Már a buszutazás során is sajnos folyamatosan a doppingügy volt a téma, sajnos nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Fazekas és Annus (vagy ahogy mi neveztük őket, a chemical brothers) ügye mennyire befolyásolta a magyarok hangulatát. A magyar futamokra várakozva, jót nevettünk Kakuszi Tarzan főszurkoló barátunk sztorijain. Kaktusz ugyanis igen intenzíven élte meg az első olimpiai napokat, gyakorlatilag nem aludt, mezét nem váltogatta (hogyan is tehette volna, hiszen csak egy Hungary feliratú polója volt), és ha nagy ritkán mégis elbóbiskolt, azt se a magyar táborban elhelyezkedő sátrában, inkább a büfében, vagy a parton tette meg. Az erős időeltolódással dolgozó tengetentúli tévécsatornák, így dél-koreai, ausztrál, vagy éppen amerikai tévéadók így gyakran felfigyeltek a feltűnő külsejű és mindig ébren levő főszurkerre és gyakran találták meg egy-egy nyilatkozat erejéig.
A gyönyörű magyar kajak-aranyakat természetesen hatalmas ovációval fogadtuk, nagyot néztek az amúgy szépszámban jelenlevő németek, hogy mennyivel lelkesebben ünneplünk, mint tették azt ők, komoly mennyiségű győzelmeiknél. A kajak-kenu tábor amúgy is a végletekig sportszerű volt, nagy élmény volt a drukkolás. Ráadásul a tűző napon sok csinos magyar szurkoló fürdőruhában drukkolt, így olykor megpróbáltam magamat vezérszurkolónak álcázni, hogy a víznek hátat fordítva legálisan bámészkodhassak a sorok között.
Eddigre már a kialvatlanságtól és a folyamatos drukkolástól különös tünetek jelentkeztek nálunk. Hullafáradtak voltunk és csak szurkolói rigmusokban beszéltünk. A kialvatlanságot a viszonylag üres koradélutáni menetrendünk miatt végre orvosolhattuk, ám még délután is jellemző volt az alábbi párbeszéd: „Mikor szállunk le a buszról?, hej, hej”, „a következő megállónál, hej, hej”...
Este nagy lelkesedéssel vártuk a fiú kézisek bronzmeccsét. A szokásos szektor-szervezés megkezdődött, már rengeteg ismerősünk, barátunk volt a táborban, így nagyjából egybeverődve várakoztunk a csarnok előterében, amikor hihetetlen esemény történt. A magyar fiúcsapat pszichológusa jött hozzánk és elmesélte, hogy az orosz-német meccsen az oroszok kispadja mögött ült egy pópa, aki a reverendája alatt mindenfélét machinált. Az oroszok nagyon bíznak a pópában, ezért a magyar szurkolóknak az lenne a feladata, hogy zavarják meg a pópát! Tapsolás és fülbesikongatás volt a konkrét terv, szerencsére a pópa megverésére vonatkozó, és az olimpiai eszméktől némileg idegen javaslatokat a józan többség lehurrogta. Mi, majd megszakadtunk a nevetéstől a pópa-gate hallatán, de azért amint beértünk a táborba (sajnos pópát nem láttunk), megpróbálkoztam a „Hol a pópa?” rigmussal. Ezt persze ugyanúgy nem követte a tábor, mint ahogyan a meccs végén megkezdett „Álruhában volt a pópa, hej, hej” rigmust sem, de mi nagyon jól szórakoztunk. Dani barátunk, régi újvárosi kézifanatikus is előkerült, valahonnan Macedóniából autóztak át a meccsért, ám végül minden biztatás kevés volt, a jó formában és lassan matuzsálemi korban levő Lavrov kapus vezérletével nyertek az oroszok.
Végül azért nem keseredtünk el nagyon, ott volt a nézőtéren egy csomó magyar olimpikon, őket éltettük, és a meccs után is maradt az ünnepi hangulat. Kis szurkolói csoportunk legnagyobb sikerét Balázs könyvelhette el, aki megszerzett egy mikrofont és beleüvöltötte: „Vizilabdán találkozunk, hej, hej”, hatalmas siker volt, hiszen rengetegen átvették.

Szerzõ: Dzsí