Visszatérve az olimpiáról, természetesen újra régi hobbink, az alacsonyabb osztályú futballmeccsek felé vettük az irányt. Amúgy igen lelkes meccsrejáró vagyok, de most erősen takaréklángon voltam, lévén családi esküvő és egyéb okok folytán gyakorlatilag nem nagyon aludtam a hétvégén.
Kedves szurkertársaim (Bari, Kriszti) látványa azért felpezsdített és Bari újabb gépcsodájával (az előzőt egy kiváló szlovák túránk után ellopták) megindultunk Zsámbék felé. Az első állomásunk a zsámbéki lámpamúzeum volt. A lámpák látványa „felvillanyozott”, bár így is én voltam a legpasszívabbak, mert a többiek vérmérsékletüknek megfelelően a vendégkönyvvel voltak elfoglalva. Kriszti a „Szépek a lámpák, főleg a rózsaszínűek! Megyefoci-megyefoci-cú-cú-cú” beírást érezte odaillőnek, míg Bari egyenesen a gyűjtőnek címezte szavait: „Gratulálok a győzelemhez! Ön legyőzött engem! A sötétség fejedelme”. Mókás csapatunk ekkor még nem tudhatta, hogy a pálya mentén valóban megismerkedhetünk hamarosan a sötétség fejedelme címre rászolgáló szurkolókkal. Még felkukkantottunk a már korábban megismert Árpád-kori romtemplomhoz, és megállapítottuk, hogy még mindig félkész, ettünk egy remek fagyit a pálya melletti cukrászdában, majd bezúdultunk. A háromszáz forintos jegy megvételekor a biztonságiak figyelmeztettek, hogy őrizzük meg a szelvényeket, mert bent is lehet jegyellenörzés. Ez abból állt, hogy két szaki a meccs során valóban végigjárt és azt kérdezgette, hogy kinek nincs jegye? Nem hemzsegtek az önként jelentkezők.
A meccs különös jellegzetessége volt, hogy a jól futballozó budaörsiek teljes főlénye ellenére, majdnem összeverekedtek a játékosok, bírók, nézők. Az olimpiai szurkolás után legalábbis különös volt az a szurkolás, ami válogatás nélküli célpontokra zúdította a leggusztustalanabb szitkokat. Az ebben élenjáró zsámbéki szurkoló főleg a partjelzőre specializálódott, és félméterre mögötte állva, folyamatosan osztotta. A budaörsi játékosok szintén kaptak anyait-apait, de a hazai kispad sem úszta meg. Az edző ki is szólt egyszer a folyamatosan cserét követelő pubinak, hogy kintről könnyű. A némileg kettős mércét alkalmazó szurkoló ezen lányosan megsértődött és azt hangoztatta, hogy „az edző nem szólhat ki”. Mire egy szurkolótárs epésen meg is jegyezte, „kiszólás nincs, azért vettünk jegyet, hogy beszólhassunk”. A szaki ezek után megint cserét követelt a kispadról (Ahogyan azt ordította, hogy „Frissítés-frissítés” Bari oda is dörmögött a bajsza alatt: „Nem Windows”). Amúgy is érdekes instrukciói voltak, amelyből civil foglalkozására igyekeztünk következtetni. Lehet, hogy építészeti szakember volt, hiszen olyanokat mondott például, hogy „alakítsatok ki folyosót!”, bár az is lehet, hogy repülőtér-tervező volt, legalábbis erre utalt a „Csináld meg az érkezést!” tanácsa. Amikor végképp kifogyott az érvekből azzal támadt a budaörsiekre, hogy náluk nincs is senki született budaörsi. A budaörsi szurkolók számára ez azért is furcsa lehetett, mert a zsámbéki csapatban két színesbőrű srác is focizott. Vissza is kérdeztek, hogy miért azok a fekete gyerekek hol születtek? Dél-Zsámbékon?”
Egy ideig csak a sötétség fejedelmének titulált szurkolótársunk vitte a balhét, de azután akadt még néhány hasonlóan művelt szurkoló, végül a zsámbéki játékosokra is ráragadt a hangulat. A budaörsiek negyedik gólja előtt, a megadott tizenegyest leginkább reklamáló játékost a partjelző intézkedésére ki is állították. A lekapcsolt futballista még lefelé vonulva is a partjelzővel foglalkozott, tovább hergelve a közönséget. Végül azért különösebb botrány nélkül ért véget a meccs, és a legparázsabb jeleneteket látva, boldogan állapítottuk meg Barival: „megkezdődött a szezon!”

Szerzõ: Dzsí