Két napos Tolna megyei kirándulásra indultunk, ezúttal rendhagyó módon vasárnap és hétfőn utaztunk, és Szekszárdon foglaltunk szállást. A lokális futballmérkőzésekről hiányos információkkal rendelkeztem, mert csak azt tudtam meg a megyei bajnokságról, hogy a megelőző héten milyen meccsek voltak. Abból próbáltam az eheti hazai csapatokat lokalizálni, hogy ki játszott az elmúlt héten idegenben. A megbeszélt vasárnap déli találkozóból, némi lakodalom utáni bealvásom miatt ugyan fél egy lett, de legalább remek időnek örülhettünk, amikor résnyire nyitott szemeimmel végre a tájra meredhettem. Három mérkőzés között dillemáztunk: a tolnai, a kakasdi, avagy az ozorai pálya közül végül Tolna mellet voksoltunk, ám az utunkat addig még több megálló is tarkította. Joe Bácsival és Jégcsap Bébivel már lefelé menet is örömmel láttunk megyefoci-készülődéseket, ifi-meccseket. Aba, Pálfa, Vajta bizonyára sok szép látnivalóval is kecsegtet a turistáknak, mi azonban elsősorban a focipályákat kerestük meg. Nagydorogon azért igyekeztünk némi kultúrprogramban is résztvenni, ezért lelkesen felkerestük a helyi kalap- és sipkamúzeumot, ám sajnos nem jutottunk be, mert késésben voltunk (azt tippeltem ugyanis, hogy fél négykor kezdődik a forduló) és a múzeumkulcsot valahonnan el kellett volna kérni.
A tolnai benzinkútnál azután megkérdeztük, hogy merre találjuk a pályát, mire a kutastól az eligazitáson kívül azt is megtudtuk, hogy már háromtól megy a meccs, és éppen odatelefonált, null-null az állás Döbrököz ellen. Még némi keresgélésbe is beleszaladtunk, így voltaképpen csak az első félidő végére libegtünk be a gyönyörű, erdőszéli tolnai pályára (egyszer egy nyúl is előmerészkedett meccs közben, majd miután vélhetően nem volt elégedett a meccs színvonalával, gyorsan távozott is).
A meccs ekkor még null-null volt, bár később megtudtuk, hogy a tolnaiak tizenegyest hibáztak. A szünetben békésen beszélgettek a helyi és a vendégszurkolók, már-már csodálkoztunk is, hogy milyen pozitív itt a hangulat. A második félidő azután nem így alakult, a tolnaiak újabb tizenegyest kaptak, majd a bírót gúnyosan tapsoló vendégjátékost még ki is állította a rígó, egy amúgy igen zavart, kistermetű minispori. Ez persze csak olaj volt a tűzre, négy-öt döbröközi kergette ezek után a sporit, a döbrököziek mind jobban behergelték magukat, szerencsére a bíró segítségére ekkor már jónéhány rendező és tolnai játékos is felsorakozott. A meccset simán le is lehetett volna fújni, a lökdösödés és a különböző fenyegetések (az „eltöröm a kezedet” még a finomabbak közül való volt) miatt, de végül további atrocitás és újabb bírói retorziók nélkül helyreállt a rend. Nem volt nyugalom a nézőtéren, ahol egy döbröközi atyafi fenyegetőzött folyamatosan és osztotta a jópofa, rendkívül agresszív beszólásait (gyakorlatilag változatos, de kivétel nélkül élet elleni bűncselekményre utaló fenyegetése volt szegény bíró felé). Külön büszke volt arra, hogy nemrég szabadult a börtönből, és az összes játékost, szurkolót, helyi rendezőt a hűvösből vélte ismerni. Megfelelő orgánuma révén az egész pályát betöltötte a kellemetlen szónok, csak akkor nyugodt meg némileg, amikor Döbrököz tíz emberrel is kiegyenlített. A bírónak szánt büntetését ekkor halálról négy nap kómára enyhítette a koma.
Végül a kemény mezőnyfölénybe kerülő Tolna bedarált még két gólt. Magam jónéhány kommentet eleresztettem („Megy a bal”, „Most a közép”, „Durrantsd rá Öcsi!”) és hasonló megjegyzéseimet a mellettem álló tolnai atyafi általában egyetértéssel fogadta. Összességében jó meccs volt és az utolsó percben Joe Bácsi válláról hozzám pattant a labda, amit a bírói sípszóval egyidőben remek ívben visszarúgtam, így megvolt a labdába érés is. Ezzel némileg a középpontba kerültem, több atyafi is leszúrt, hogy miért nem dobtam kabátot a labdára, meg lehetett volna lógni vele.
A meccs élményével folytattunk utunkat és miután újabb múzeum-kudarc ért bennünket, Szekszárdon éppen bezárt a Babits-emlékház (persze a másnappal sem volt sanszunk, mert a hétfő az szünnap) megnéztük a szekszárdi szüreti mulatságot, majd elfoglaltuk ízléses szállásunkat a Fritz Borházban. Miután megettük a vacsorára kínált kakaspörköltet, bórkóstoláson vettünk részt. Az némileg kellemetlen volt, hogy az akusztikus pincében hamarosan már mindenki azzal volt elfoglalva, hogy milyen éktelen hangosan korog a gyomrom. Gyönyörűen berendezett, de igen sötét szobában aludtunk. Az éjszaka nyugalmát csak két nesz zavarta meg, előbb a fürdőszoba felé tapogatózva én fejeltem le a díszes sárközi szekrényt (Jégcsap Bébi fel is ébredt a csattanásra és az azt követő mérsékelten boldog megjegyzésemre), illetve nyestek, vagy menyétek fészkeltek a tetőszerkezetben, kábé egy méterről lehetett hallani a falatozásukat.
Másnap még a gemenci erdőben sétáltunk kicsit, ám az eső megváltoztatta kirándulási terveinket, nem tudtunk kisvaremektazni. Hazafelé benéztünk a gyönyörű zsákfaluba, Kalaznóra, majd megebédeltünk a hőgyészi kastélyszállóban. A drága és igen elegáns étteremben végig csak mi jelentettük a vendégsereget. Szegény Joe Bácsinak már addig is visszafogottan lelkes véleménye volt egyes megnyilvánulásaimról, de szerinte itt sem illett a hely eleganciájához, amikor a kimért főpincérnek „odaadnám a dózist” felkiáltással jeleztem fizetési szándékomat. Dehát több is veszett Mohácsnál, remek kis túra volt ez is...

Szerzõ: Dzsí