Régi tervünk vált valóra ezen a hideg őszi napon. Ritkán áll ugyanis módunkban olyan közelről megtekinteni egy-egy csapat sorsát, ahogy azt egy Dunaharasztiba szóló kedves invitálás prognosztizálta. Lengyel Laci, a csapat egyik leglelkesebb szurkolója és támogatója, egyben kitartó megyefoci.hu-olvasó már régóta invitálta kis csapatunkat Harasztiba, mondván a bajnokságra is esélyes remek gárda állt össze, rengeteg a szurkoló és jó a hangulat is a csapat körül. Különböző okok miatt ugyan eddig elmaradt a látogatásunk, több ígéretes rangadót is elmulasztottunk, de a Sóskút elleni derbire végre lejutottunk. A meteorológusok által beígért fagy és hóesés, illetve a társaságunkban tartott megelőző napi hármas születésnap ugyan megtette a hatását és több szurker inkább a kályhameleget választotta és otthon maradt, de egy hat fős kemény mag azért megindult a mérkőzésre. Egyfajta premiert is ünnepelhettünk, mert Kakuszi Tarzan Kókusz barátunk eddig megyefoci-meccsen nem volt még velünk. Igaz az olimpián már együtt szurkoltunk és ott már megcsodálhattuk, hogy nem hazudik, amikor azt mondja, hogy „aki azt állítja, hogy nálam nagyobb szurkoló, az már hazudik”. Kókusz ráadásul nem pusztán kézilabda- és, futballberkekben van nagyon otthon, de egyszemélyben felel Szeged éjszakai életének hangulatáért is.
Miután megcsodáltuk egymás erősen „gyógyult” szemeit és átbeszéltük a megelőző nap történéseit, megpróbáltuk a Lengyel Laci által átküldött térképek alapján becserkészni a pályát. Lelki szemeim előtt talán már a beharangozott őzpörkölt lebegett, ahogy a térképet néztem, esetleg az előző esti szülinapi party okozta, de tény, hogy cserbenhagyott remek szimatom és tájékozódó képességem, így többször is sikerült térképészeti ismeretekből elégtelenre vizsgáznom. Utat véltem felfedezni, ott is ahol nem volt, de a kezdésre a csúnya malőrök ellenére éppen befutottunk.
Rögtön kellemes meglepetés ért bennünket. A jegyszedő néni megkérdezte honnan érkeztünk. Kakuszi Tarzan Kókusz ugyan azt hitte, hogy külön szektor van a vendég és a hazai szurkolóknak, ám kiderült a kérdés éppen ránk vonatkozott, ugyanis Laci leadta a drótot, hogy vendégek érkeznek, így tárt karokkal fogadtak bennünket.
Már-már mágikus labdavonzó képességem ezúttal az érkezésünk utáni ötödik másodpercben eredményre vezetett, amint beléptünk már szállt felém is egy eltévedt labda, amit egy tócsából kihalászva visszarúgtam. Egy másik tócsába… Bakancsomban borzalmasan égő volt a rúgás, de legalább a labdábaérés már megvolt. A hideg annyira megbénította különítményünket, hogy pár pillanatig gondolkodnunk kellett azon, hogy melyik lehet a hazai csapat. Csak később vettük észre, hogy kék-fehér a lelátó, kék-fehér a korlát, kék-fehérek a padok, és a legádázabb szurkolók is kék-fehérben vannak, ráadásul a pályán is pont van egy kék-fehér csapat. Ugye kitalálják? Ez volt Haraszti. A vendégcsapat Sóskút fekete-sárga meze pedig azonnal adta a „darazsak” elnevezést. Igaz, hamar meggyőződhettünk arról is, hogy a darazsak ma nem nagyon fognak csípni, ugyanis egyik kék-fehér gólhelyzet a másikat érte.
A mérkőzést Laci szakkommentálásában élvezhettük végig, aki évek óta járja Pest megyét Dunaharaszti csapatával, így nemcsak a saját gárdát ismerte, de úgy általában a viszonyokat is.
A meccsen amúgy az első helyezett Harasztinak nem volt igazán ellenfél Sóskút némileg idősebb generációs csapata, és erősebb odalépések és hajtás nélkül is belefért két-két gól félidőnként. Az első gól 95 százalékos másolatát még egyszer láthattuk, ám ekkor lukat rúgott a baloldali beadásra középen érkező játékos. Később még egy helyzet maradt ki úgy, hogy luftot rúgott a csatár, már-már azon gondolkodtunk, hogy a pálya körül elhelyezett reklámtáblák közé egy Lufthansa-plakát is elférne...
Voltak tetszetős akciók, látszott, hogy a labdarúgók képzettek és annak ellenére, hogy gyakorlatilag idén állt össze a gárda (NB III-as szereplés reményében…) összeszokott, jó támadások is voltak. Többször is téves lesjelzés állította meg a támadásokat, vélhetően a sporik is a meccset nézték inkább, és nem a támadóvonalat, mert némelyik lefújt akció egyértelműen szabályos volt. A sípos embereket a laza meccsen azért nem nagyon bántották, pedig az egyikük által felvett világos-szürke mackónadrág olyan humoros testalkatot kölcsönzött a partjelzőnek, hogy az biztosíthatott volna kétszer negyvenöt percnyi retorikai célpontot.
A szünetben vendéglátónk elterelt minket a futballpályákat övező kötelező közintézmény, azaz a büfé felé. A szerény kivitelezésű faház rácsos ablakain kitekintgető szurkolók alapján nem is sejthettük milyen csodákat rejt az épület.
A füstös előtérből ugyanis a futballkirándulásaink során megismert eddigi legkomolyabb VIP-terem nyílt. Azonnal a fotómasinához nyúltunk, meg kellett örökíteni a meghitt pillanatot, ahogy bogrács-meleg szobából a fagyban futballozókat szemlélik a vendéglátók. A hosszú, terített asztalok, és a kellemes illatok komoly ünneplés fényét vetítették előre. A hideg, és a megjósolható végeredmény miatt a második félidő első részét mi is innen követtük végig, szerencsénk volt, mert a vendégek kapujára láttunk. A harasztiak pedig gondoltak a közönségre, és igyekeztek sok időt eltölteni a VIP-különteremből legjobban látható részeken. Igyekezetük újabb gólt szült.
Feltűnt, hogy a két csapat humánháttere sem teljesen azonos, mert míg a Harasztiban eltiltások és sérülések ellenére is sok fiatal ült a kispadon, akik sorra játéklehetőséget is kaptak, addig a sóskútiak éppencsak meglehettek tizenegyen. Amikor ugyanis egy szabadrúgásnál megsérült egy sóskúti focista, be kellett hozni a cserekapust, míg az eredeti kapus mezt húzott a mackóra és megindult támadni. Az már külön érdekesség volt, hogy az újonnan beállt sóskúti kapus első labdaérintése az volt, amikor maga mögé nyúlt, hogy kivegye a hálóból a pettyest.
Hiába, minden kezdet nehéz…
A haraszti tábor igen hangos volt, mégha a hideg idő miatt ezúttal kevesebben is voltak. Kedvencünk a Tika-Tika-Harasztika rigmus volt, de az ismert szurkolói dallamok, Dunaharasztira komponált egyedi verziói is megjelentek, sőt kürtök, kolompok is dolgoztak. Igazi meglepetést egyedül az okozott nekem, amikor több szurkoló rágyújtott a „Falu végén kurta kocsma” nótára is. Ezt bevallom, még nem hallottam a sokféle általam megismert szurkolói repertoárban. Laci elmesélte, hogy az idegenbeli meccsekre is százfős különítmény kíséri a csapatot.
A remekül futballozó Varangy kollégánk (akinek természetes neve Krisztián, és beceneve még abból a korszakból származik, mikor egyetlen cél az volt, hogy minél kellemetlenebb becenevet találjunk egymásnak) és Kakuszi Tarzan Kókusz, aki maga is megye II. futballista (Csongrádban) egymástól függetlenül egyazon időpontban jutott arra a megállapításra, hogy a Haraszti csapata messze túlhaladja az osztályában elvárható technikai színvonalat.
A meccs végén jött a kötelező szurkolói pacsi a lelátón (!) a játékosokkal. A körünkben levő lányok vizelet-visszatartási problémái ekkor tetőztek, persze az időzítés a lányok párjainak felettébb gyanús volt, ők is pont akkor vonultak a klubház mosdójába, amikor a két csapat az öltözőbe. Kriszti tiszteletbeli marketing és PR-igazgatónk mindenesetre már szinte ismerősként köszönthette az öltözőből a VIP-terembe lassanként átszivárgó futballistákat. Majd beszéltünk a sportklub több szimpatikus és a sportért valóban tenni akaró vezetőjével is. Örömmel hallottuk, hogy a városban kilenc sportszakosztály működik (az már külön öröm volt nekem, hogy éppen megalakult a pingpong szakosztály is, hiszen magam is művelem e labdajátékot). Ráadásul csak focicsapatból kilenc is van a különböző korosztályoknak, alig lehet beosztani a pályát.
Lengyel Laci barátunk újabb és újabb fontos személyiségeknek mutatott be minket. Tarzan eközben szinte egyik pillanatról a másikra országos cimborává vált a csapat korelnökével, Gajdi Sándorral, aki ezúttal sajnos egy múltkori kakaskodás díjazásaként beszedett eltiltás miatt nem tudott a pályán bizonyítani. Ezzel persze nem tudta megtéveszteni a mi jóravaló Kókuszunkat, aki a többedik sör elfogyasztása után javuló éleslátásával így is meg tudta állapítani róla, hogy fantasztikus focista. A kölcsönös szimpátia egymás agyondicsérésében, és a futball hazai helyzetének általános megvitatásában testesült meg. Csatlakozott hozzánk továbbá a csapat edzője, Króner Péter, aki azonnal szimpatikus lett számunkra, mikor egy 4-0-s meccs után is csak mértéktartóan nyilatkozott a csapat aznapi teljesítményéről. Egyébként is eltért az általunk ismert edzők sorától, hiszen Lotharunkat megszégyenítő eleganciával tisztelte meg a meccset és az azt követő fogadást, viszont a német söprögető martalócnál sokkal szívélyesebben válaszolgatott kérdéseinkre. A csapat későbbi céljai, a költségvetési háttér és a szükséges marketingeszközök megbeszélése közben elfogyasztottuk a marha és őz húsából készült remek gulyást, és az autót nemvezetők a helyi főzésű sört is megkóstolhatták! Megtudtuk: a pazar pörkölt és a kiváló nedű a csapatot támogató vállalkozók ajándéka. Az időközben megjelent szintetizátoros kíséretében még meghallgathattuk két fanatikus szurkoló költeményét a csapatról (ebből sajnos nem tudnék most idézni, mert már akkor sem értettem a szöveget). A felfokozott remek hangulatban hosszas anekdotázással zártuk a napot, és persze jeleztük: a tavaszi bajnokavatáson (a nagy rivális Erdőkertes pontveszteségei miatt már öt pontra nőtt Dunaharaszti előnye a táblán) mindenképpen szeretnénk tiszteletünket tenni.
Tarzan elnézve a csapolt söröket és a pörkölt-maradékokat jelezte: már a jövő héten is szívesen jönne újra.

Szerzõ: Bari és Dzsí