Miután Joe Bácsi és Jégcsap Bébi is hazalátogattak Madridból a Tolna-Döbrököz rangadóra, úgy illett, hogy viszonozzuk a megyeszurker-látogatást, ezért hármasban (Kriszti, Bari, Dzsí) kiruccantunk Madridba, a Real-Leverkusen meccsre. Túlságosan kipihentek nem voltunk, mert előző éjjel Bari születésnapot tartott. Talán ennek a rovására írhatók azok a reptéri malőrök, amikor Barinak vissza kellett kéredzkedni a határon, mert a kávézóban felejtette a kabátját, magam pedig elegánsan a pénztárcámat hagytam volna a biztonsági ellenőrzésnél. A kisebb zökkenők ellenére azért eljutottunk Madridba. Joe Bácsiék már vártak bennünket, majd még jó sokáig vártak bennünket, mert Bari szétzúzott bőröndje némi reklamálást indukált. A bosszús Bari a helyi Ibéria légitársaság feliratai elé ezért SZ betűket akart rajzolni, ami annyiban teljesen indokolatlan volt, hogy 15 fokos verőfény, egyszálpolós idő várt minket. Fogadóbizottságunkkal, Jégcsap Bébi, Kuku, Joe Bácsi, Rodrigó hamarosan Chinchon kisvároska felé vettük az irányt, de előtte a szupermodern jegyautomatás rendszerből a Santiago Bernabeu mellett beszereztük meccsjegyeinket. A hangulatos kisvárosban a nézelődés után megvacsoráztunk, ahol Dzsí és Bari is emlékezetesen rendelt. Magam az előétel-tálat választottam mindenféle tengeri herkentyűk és olajbogyók reményében, kaptam helyette felvágott tálat, gyakorlatilag turista szalámival, olasz felvágottal és zalaival. Csalódottan konstatáltam, annál elégedettebb volt Bari, aki halat rendelt és azt hitte, hogy hatalmas adagot kapott. Kiderült, hogy Joe Bácsi az egész csapatnak kirendelt egy közös (4 személyes) salátatálat, amire Bari azt hitte, hogy az övé (mentségére szóljon, tényleg volt benne hal is…), majd a közös saláta háromnegyedének elfogyasztása után elegánsan minket is megkínált volna, amikor megérkezett végre az étele…
Másnap Madrid nevezetességeit támadtuk. A Királyi Palotában elsősorban azzal hívtuk fel magunkra a figyelmet, hogy Kriszti mindenfajta határozott tiltás ellenére folyamatosan úgy érezte, hogy fényképeznie kell. Mint azt gyakorlatilag az összes szobaőr szóvá tette, véletlenül igen gyakran villant a vakuja is… Majd megebédeltünk az útikönyv által ajánlott étteremben az útikönyv által ajánlott madridi leveskülönlegességből (bab pacallal és egyéb felejthető kaják), hogy azután megfogadjuk az útikönyvre soha többé nem hallgatunk (igaz ezt nem fogadtuk meg, mert a könyv a Pradot is ajánlotta, azt mégis megnéztük…). Este Jégcsap Bébi főzött ránk, remek volt, így majd kipukkadtunk a sok kiváló kajától. Örömmel nyugtáztuk, hogy házigazdánk, az agrárattasék gyöngye, Joe Bácsi felkészült szegedi paprikából is, illetve jó minőségű papírdobozos fehér borokat is tart otthon. Mint védekezésképpen elmondta, főzésre…
Kedden, a meccs napján úgy döntöttünk délelőtt még egy kis magaskultúra is belefér, elmentünk hát a Pradóba. Ott éppen az alapkiállításon túl, egy rendkívüli Goya-Picasso tárlat is volt, illetve kígyózó sor. Kriszti kicsit nyűgösen viselte a háromnegyedórás sort, hiába nyugtattuk, hogy más lányok, kilenc hónapot is boldogan várnak a Goyára…Azt hiszem akkor sem lett kevésbé nyűgös, amikor Barival bőven volt időnk a felbukkanó valamennyi festőnévből szóvicceket gyártanunk, és mivel a szerencsés kártyalap-járásnál használt „Pikk ász, óh” és a kommunikációt segítő „Gréko-Gréko” még a nívósabbak közé számított, ingerültsége talán csak fokozódott…
Közben annyi örömünk azért támadt, hogy az arra elvonuló gazdatüntetésbe csatlakoztunk, remélve, hogy az általunk kiabált, megyefoci-megyefoci-cu-cu-cu, nem azt jelenti spanyolul, hogy „Drasztikusan emeljék meg a gazdák terheit!” Valószínűleg nem, mert a gazdák, akikkel még többször találkoztunk aznap, csak furcsán néztek bennünket, de komolyabb kifogásuk nem volt tevékenységünkkel. Este hatalmas lelkesedéssel vetettük bele magunkat a meccs előtti előkészületekbe, Joe Bácsi beszerzett egy Real Madrid sálat, illetve már jó előre a környéken készült kis csapatunk. A lenyűgöző stadionba magyar viszonylatban hihetetlen könnyen, mindenfajta biztonsági ellenőrzés nélkül lehetett bejutni és örömmel nyugtáztuk, hogy különböző kapukhoz szóló jegyeink ellenére voltaképpen egymás mellett, remek helyen ült megyefoci-különítményünk. A hatalmas stadionban gyakorlatilag méterekre tőlünk volt mellékhelyiség, büfé, és remekül látni lehetett a pályát. Valószínűleg a stadion minden részéről hasonlóan jó volt a szolgáltatás. A 35 eurós jegyek ugyan olcsók nem voltak, de azért olyan vészesen drágák sem. Joe Bácsi már felkészített arra, hogy a mi fogalmaink szerint a madridi szurkolás inkább csak nézelődés, amolyan színházi feeling, ám így is meglepett az a néma csönd, ahogyan a helyiek követték az eseményeket. Annál meglepőbb lehetett, az első másodpercben elordított „támadááááás”, mintegy negyven madridi riadt tekintetében fürödhettem. A sikertől felbuzdulva ezt követően sem hagytam fel a rendkívül hangos magyar-spanyol szurkolással. Amúgy a stadion legtávolabbi pontján elhelyezkedő kakasülőre szorított németek még csak-csak szurkoltak, de madridi tábor, a telt ház ellenére, voltaképpen alig volt. Joe elmondta, hogy a vendégszektor mindig ezen a botrányosan eldugott helyen kap szektort, hiába vendégszeretetről inkább mi magyarok vagyunk híresek (mégha esetleg a Fradi-Millwall meccs után az angolok ezzel nem is feltétlenül értenek egyet). Az első félidőben aztán a gyengén muzsikáló „galaktikusok” ellen tetszetős kontrákat vezető leverkuseniek megérdemelten vezetést szereztek, amit a második félidőre magát összekapó Real kiegyenlített, sőt tizenegyesből nyerhettek is volna, ám az kimaradt. A hajrára némiképpen a szurkolók is megélénkültek, de összteljesítményüket látva, egyáltalán nem találtuk erősnek, hogy a stadionban sört is lehetett kapni, sőt akár erősebb élénkítőszereket is indokoltnak tartottunk volna.
A további napokon még néhány látnivaló, az El Escorial, a Guernicát is magáénak tudó Reina Sofia múzeum, némi vásárolgatás és több remek étkezés fért bele. Ekkor már több miniszterelnök és miniszter is csatlakozott hozzánk, legalábbis annyiban, hogy éppen Spanyolországban vizitált Gyurcsány Ferenc és csapata. Úgy láttuk, mindez nem különösebben bolygatta meg a madridiak életét, ahogyan mi is csak egyszer láttuk a kormányfőt. A tévében, 3 másodpercre...
Mindenesetre Madrid nagyon tetszett, mindenképpen visszatérünk. Remélem Joe Bácsi addig megembereli magát és nem a Real meccsére szerez jegyet, hanem valami vérbeli nyolcadosztályú derbire.

Szerzõ: Dzsí