A húsvéti három napot kihasználva, egy nap szabadsággal megtoldva brüsszeli kirándulásra igyekeztünk Almival. A modern kor vívmányait kihasználva, fel sem álltam a számítógépem mellől és foglaltam olcsó fapados repülőjegyet, belvárosi szállást és kértem e-mailben némi segítséget kedves Brüsszelben dolgozó diplomata-barátaimtól, illetve a honlap rajongói által méltán tisztelt Joe Bácsitól, aki éppen két héttel korábban víkendezett a belgáknál.

Szombat
Miután a megelőző nap még Budapesten külföldi barátainkkal alaposan, cigányzenével fűszerezve kimulattuk magunkat a Kéhli vendéglőben, a kelleténél is kijózanítóbb volt a fél 4-es szombati ébredés. Dehát legyünk pozitívak, a hajnali fapados repülőnek az az előnye mindenképpen megvan, hogy már a szombati nap is teljesértékű lehetett.
Tízezer méter magasan bóbiskoltunk, majd reggel 8-ra már meg is érkeztünk Charleroi repterére, ahonnan profi csatlakozással lehetett fél óra alatt Brüsszel központjába buszozni. Szerencsére már rendelkeztünk némi sorvezetővel, így az amúgy remek tömegközlekedési eszközöket gyorsan megtaláltuk, ahogyan kicsi, de abszolút központi fekvésű szállodánkat is. Itt rögtön egy kellemes és egy kellemetlen meglepetés is várt. Ági és Szabi, brüsszeli illetőségű barátaink jóvoltából azonnal levél várt minket, térképpel, infokkal. Ennek nagyon örültünk, annak már kevésbé, hogy a szobánk ötödik emeleti, a pakolásunk kissé túlzó, a lift pedig működésképtelen. A legszellemesebb az volt, amikor az ellenszenves portás mutatta, hogy húzzam az ajtót (teljesen hülyének nézett), erre elkezdtem teljes erőmből rángatni, mire riadtan leállított, hogy oké-oké, elhiszi, hogy nem nyílik. Végül csak megjavították, és feljutottunk. Már ekkor elképedtünk, hogy Brüsszel mennyire a dohányosok paradicsoma, a liftben is volt hamutartó, de még a vécékben, a gyorsbüfékben is mindenhol rá lehetett gyújtani.
A gyors lepakolás után megindultunk reggelizni, amikor is csodálatos felfedezést tettem. Az utcán bosnyák melegítős embereket láttam sörözni reggel, vagyis azonnal bevillant, itt ma még meccset is lehet nézni. Joe Bácsinak írtam egy rövid sms-t, bízva az internet-kapcsolatában, nyomozza már ki mikor, hol, milyen meccs várható. Tudtam, hogy jó emberhez fordulok, 3 perc múlva ott volt a válasz, pontos helyszínnel, időponttal. Szerintem be sem kapcsolta a gépét, séróból tudta...
Innentől a meccs volt a nap fő eseménye, de azért előtte megnéztük a pisiló fiút, a Maneken Pist, rácsodálkoztunk, hogy milyen pici (mármint az egész szobor). A tőzsde épülete előtt tajvani aktivisták Kína-ellenes tüntetésébe botlottunk. A minket nyaggató, röpcédulákat osztogató agitátoroktól arisztokratikus távolságot tartottunk. Nagy volt a kísértés, de meg tudtam állni, hogy franciául kifejtsem véleményemet az ázsiai rendezésről. Volt, aki már lendületesebben reagált, éppen három népi kínai mellett álltunk, akik látványos mozdulatokkal tépték szét a szórólapokat és nagyon fel voltak háborodva. Azon gondolkodtam, hogy tényleg ennyire fáj nekik ez a tűntetés, vagy csak nem tudják, hogy hármójuk közül ki jelent az útról. Vagy az is lehet, hogy éppen, hogy tudják...
A nemzetközi show-nak nem volt vége, mert Brüsszel impozáns főterén már rengeteg sípoló, visító bosnyákot láttunk, plusz egy dobbal, tánccal ünnepelt afrikai esküvőt, csatlakoztunk az ünneplő tömeghez, legnagyobb meglepetésünkre a mellettünk álló alkalmi rokonok szintén magyarok voltak. Magyarokkal amúgy is hihetetlen gyakorisággal találkoztunk, sokszor volt szellemes, az általuk érthetetlennek gondolt, ezért kevésbé visszafogott beszélgetéseiket kihallgatni (bizonyára fordított eset is akadt bőven...)
Képeket készítettünk, öt euróért beválllatuk a csokoládé múzeum meglátogatását (kis kóstolóval), kávéztunk az egyik szálló teraszán (érdekes volt, hogy a székeket egyirányba forgatva leplezetlenül ment a korzózók stírölése. A már bemutatott ellenszenves portástól megérdeklödtük a meccs paramétereit:
- Hogy jutunk el a belga-bosnyák meccsre, a Roi Badouin stadionba?
- Az 1/a metróval, a végállomásig.
- És vajon lehet még jegyet kapni?
- Igen, lent a metróban.
Mondanom sem kell, megint tökhülyének nézett, én a meccsjegyről, ő a metrójegyről beszélt. Nem rettentünk meg, elmetróztunk, az egykori Heysel stadion helyén épült szép, új stadiont könnyedén megtaláltuk, igaz belépőjegyet csak hihetetlen nehezen kaptunk, mert azokat a stadiontól vagy 500 méterre, a parkolóban árulták. Ezért le is késtük az első gólt, a bosnyákok egyetlen, első percben esett találatát. A hatalmas állatias üvöltésből azonnal tudtuk, hogy gólt buktunk, azonban azon meglepődtünk, amikor kiderült, hogy bosnyákot. A kis, szegény országból rengeteg szurkoló érkezett, jó hangulatot is csináltak a görögtűzeikkel, kántálásaikkal. Néhány rigmust már a belvárosban is megfejtettem. Szláv kiskorú olvasóink innentől ne olvassák tovább a beszámolót, de a Srbski Qrva Maty-ból, illetve az usztasákat éltető rigmusokból arra következtettem, hogy a derék bosnyákoknak nem is a belgák, sokkal inkább a szerbek fájnak. A belgákat amúgy csak dicséret illetheti, ördögkarmokkal, sisakokkal, kifestve jelentek meg, szurkoltak, hullámoztak, de egyáltalán nem voltak ellenszenvesek, rengeteg gyerek is volt a stadionban. A büfénél azonnal bemutattam némi ügyetlenkedést, mert át akartam mászni egy korláton, kiderült az már a pult, alkoholmentes Jupilert mértek. A szektorunkban (az egész stadion szurkolt, de azért ez volt még a leginkább B-közép szerű) igyekeztem a környezetemet némileg megzavarni, megérkezésünk után egy elementáris erejű „Támadááááás” üvöltéssel, majd egy szép bosnyák csel megtapsolásával elhintettem magamról némi bosnyák-gyanút, de amúgy semleges szemlélőként leginkább csak a hullámzásban vettünk részt. Mpenza a kis színes csatár remek napot fogott ki, két gólt lőtt, és valószínűleg az sem zavarta, hogy a bosnyákok (a jól ismert és nem éppen toleráns) huhogással köszöntötték.
Szegény Joe Bácsitól közben sms-ben megtudtuk, hogy ő bezzeg nem kapott jegyet a Spanyolország – Kína barátságos meccsre.

Vasárnap
Másnap a szállodai reggeli után komolyabb sétára indultunk, hosszas tekergés után a királyi múzeumban landoltunk. Mielőtt a festmények látványába vetettük volna magunkat előbb salátáztunk egyet. Jó k-európai módszerrel a kisebbik salátás tálat úgy megtömtük, hogy ketten sem bírtuk megenni a polip-kar-részleteket. Még némi hasznos időt eltöltöttünk a feltűnően Bokros Lajos szerű pincér lefotózásával (valahogy mindig ügyesen kiosont a képből). Bokros teendőink sikeres elintézése után megnéztük a múzeumot, már amennyi teremre energiánk volt. A mínusz kilencedik szintre jutva már kellően tele voltunk a kultúrával, amit tökéletesen nem odaillő és rendkívül infantilis információk közlésével igyekeztem oldani. Kellően elfáradva, további bóklászások után a szállodaszobában landoltunk.
A belgákról eddigre már több megállapítást is tettünk. Feltűnt, hogy mennyire nyugisak, udvariasak, mi még nem is tudtuk merre akarunk menni, de már megálltak a kereszteződésnél az autók. Az is kiderült, hogy nemcsak a dohányosok, de a kutyások is lubickolhatnak az országban. Az üzletekbe simán kutyástul is be lehet menni, sőt egymásnak eső acsarkodó blökiket is láttunk, az eladók bátorító mosolyától kísérve. Magam már azon sem csodálkoztam volna, ha az Armani-öltönyöket harapdálják, vagy ha a parfüm-boltban az otthagyott kutyagumik révén újszerű illatok is felbukkannak, de ilyet azért nem láttunk. Az éttermekben is szívesen látták a négylábúakat, de amelyik szőrmók inkább kint várakozott, azok friss vizet kaptak a ház jóvoltából. A gasztró-kultúra egészen zseniális volt, azt tudtuk, hogy a belga sör, a praliné, a gofri fogalom, de általában is a tengeri cuccok, az adagok, a kötelező kísérők (a kávéhoz ingyen édesség, a szendvicshez zöldségek, sült krumpli) nagyon megnyerték a tetszésünket. A sör pedig tényleg frenetikus. Minden fajtának megvan a tudományosan kidolgozott saját pohár-típusa, amitől még véletlenül sem térnének el, a színek, az ízek sokfélesége pedig különösen lenyűgözi a még a Szalon-sörért is rajongó utazót (jelen esetben konkrétan Dzsít). Almi inkább megmaradt a gyümölcsös (málnás, epres, barackos, cseresznyés) ízeknél, én pedig igyekeztem megkóstolni mindent, ami szembejött. Amelyik pedig nem jött szembe, abból rendeltem...

Hétfő
Húsvéthétfőn Brugge-be indultunk a már bevált szállodai reggelizés után, remek időzítéssel éppen elértünk egy vonatot, majd nagyot sétáltunk a rengeteg csinos épülettel rendelkező, érintetlen középkori hangulatot árasztó óriás-Szentendrével. az Észak Velencéjének is becézett város sztorija szerint az egykori tengeri kikötő csatornája eliszaposodott, Antwerpen elhódította a kereskedelmet és az egykor virágzó város 300 évre kiürült. Ennek ugyan a helyi kocsmárosok kevésbé örülhettek, de a házak háborítatlan épségben megmaradtak. Hihetetlen mennyiségű turista volt mindenütt, remek térképek segítették a tájékozódást, lehetett volna hajókázni, lovaskocsikázni, de mi inkább gyalogszerrel jártuk be a várost. Magam azon gondolkodtam, hogy a kis középkori utcácskákban hogy férhet el az FC Bruges stadionja, de Húsvét Hétfő lévén meccsben itt nem reménykedhettem, illetve talán Almi előtt sem mertem volna az újabb meccs ötletével előhozakodni... Hazamentünk kis szállodai pakolás után találkoztunk kedves barátainkkal, Ágival és Szabival. A már másfél éve hazánk uniós ügyeit támogató Szabiék remekül ismerték a várost, és mivel este találkoztunk, aligha meglepő, hogy ezúttal az éjszakai élet megismerése volt terítéken. Az akció, több mint jól sikerült. A felkeresett négy helyszínen tesztelgettük a söröket és különös kalandokba bonmyolódtunk. A koporsón elnevezésű helyen sötétben koporsók és koponyák között vidámkodtunk, majd egy remek kis koncertre érkeztünk. A harminc kilós indiai gitárosnak a legnagyobb jóindulattal gratulálni akartam, de szegény a hátbeveregetésemtől majdnem eldőlt. Az utolsó helyen a kubai Havana bárban már igazi konfliktust is láttunk, az amúgy nyugodt városnak tartott Brüsszelben. Egy Marcel nevű nagydarab fickó és hasonlóan tuskó barátja amint beléptünk, azonnal odajöttek hozzánk, hogy kik vagyunk és mit keresünk itt. Bevallom én azt hittem, hogy haverkodnak csak, így amíg meg nem untam, addig nagyon barátságos voltam vele. Amikor elegem lett, elkezdtem széles mosollyal, lengyelül halandzsázni nagyon gyorsan. Ez hatott, megunta, lelépett. A következő vendég már kevésbé volt szerencsés, mert azzal össze is verekedett. Végül csak végetért az este, és joggal gondoltuk Almival, hogy az elfogyasztott tengeri herkenytűk, tejszínhabos-fagyis gofri és a legkülönbözőbb gyümölcsös sörök egyáltalán nem ártanak a gyomrunknak. Tévedtünk...

Kedd
A búcsúnap erősen diétásra sikeredett, sem a reggelinek, sem az ebédnek szánt étkezésnél nem voltunk éppen étvágyunk csúcsán, nem sokkal több szilárd elemózsiát vittünk be, mint gyógyszert, de azért kénytelenek voltunk felkerekedni. Az első hosszabb programpont a vásárlás volt. Természetesen remekül éreztem magam (Almi is olvassa a szájtot), és az sem csökkentette a lelkesedésemet, hogy a megcélzott üzletben csak gyerekosztály és női osztály volt. A gyerekosztályon amúgy nem sok időt töltöttünk. Valójában tényleg nem unatkoztam, mert igen előrelátóan zsebben hordozható Zola-kisregénnyel érkeztem. Végül került is pár csinos ruhadarab és mehettünk az EU-negyedbe. Látnivaló itt is bőven akadt, de mi igyekeztünk visszafogottak lenni, mert ekkor már nem voltunk sem idő-, sem pénzmilliomosok (ehhez nagyban hozzájárult az a kényszerű visszafogottság, amely abból fakadt, hogy 8 automatából próbáltunk cash-t kivenni, sikertelenül). Láttunk szép parkokat, autókiállítást, EU-s épületeket kívülről, szecessziós házakat. Ugyan azt diszkréten elhallgattam, hogy a belga-bosnyákon elmaradt a labdábaérésem, de az EU előtt arab gyerekek fociztak a játszótéren és itt szerencsém volt, végre labdát érinthettem.
Szabi felkapott minket autóval, visszaszáguldtunk a szállóban hagyott csomagokért és még volt idő felruccanni hozzájuk egy kis látogatásra. A lakásuk remek volt és olyan pácolt rákot kaptunk, hogy elfeledtük gyanúsan morgó gyomrainkat és alaposan belakmároztunk. Az utolsó Brüsszel-Charleroi buszt elértük, és bár egy feje tetejére fordult autó (amolyan óriási keményhátú, csapkodó bogár) miatt komoly dugó alakult ki, elértük simán a 10-kor induló gépet. A reptérről hazafelé éjfél körül szintén dugóba keveredtünk. Egy hatalmas szállító-jármű miatt az egész Üllői utat lezárták, ám amikor kiváló taxisunk, úgy döntött, hogy a díszes kompániát a járda és egyéb furcsa terepek segítségével inkább megelőzi, megnyugodva konstatáltuk, itthon vagyunk!

Szerzõ: Dzsí