Deja vu – járt a fejünkben, amikor egy év múltán ismét Dunaferr – Slagelse BL-elődöntőre igyekeztek a megyeszurkerek. A programpontok is hasonlóak voltak, a szereplők is – sajnos az eredmény már nem teljesen. Ahogy tavaly, úgy idén is Dani barátunk szerezte be a jegyeket. A felkészültségünk annyiban erősebb volt, hogy bár tavaly már jó előre megrendeltem a Dunaferr-shopból a sálakat és a mezeket, azok csak a meccs után csorogtak be a postán. Most azonban már rajtunk lehettek a fontos relikviák. Na de ne szaladjunk ennyire előre! Dani már Dunaújvárosban volt a családjával, így Bari vezetésével hárman indultunk el Pestről (Bari, Edit, Dzsí). Lefelé elmeséltem a csapatnak előző napi meghatározó élményemet, a találkozást egy fülesbagollyal. Almival állatkerti babazsúrra voltunk hivatalosak, ahol a gondozó behozott és bemutatott egy baglyot. Megetette némi egérmaradvánnyal, majd mesélt róla, a gyerekek már éppen kezdték unni, amikor Almi megijedve a csapkodó bagolytól nekem hátrált, én a villanykapcsolónak, mire tök sötét lett. Hosszú másodpercekig rettegtünk, vajon merre lehet a rettegett éjszakai vadász, mire megtaláltam a kapcsolót, persze a váratlan közjátéktól az összes ovis újra felélénkült. Megtudtuk, hogy 270 fokban tudja mozgatni a fejét, mire Bari megjegyezte, hogy ő már a 80 fokos szaunában alig tud mozogni.
A bagoly-téma kitárgyalása után Rácalmáson kezdtük a programot némi Dunaparti sétával. Találtunk egy csomó éti csigát, majd hetet közülük kézilabda-csapat felállásba rendeztünk és lefotóztunk, Slagelsenek neveztük el a díszes kompániát, hátha ezzel befolyásolni tudjuk a dán csapat gyorsaságát.
Az állatszobrászat után a már jól bevált Dunagyöngye Halászcsárdában rendeltük meg a kötelező halászlevelet, plusz egy adaggal, mert Alminak csomagoltattunk is, ő szegény ugyanis otthonragadt, csőtörésünk után vízszerelőt várt. A kiadós ebédet követő egészségügyi séta során Móder Rezső és acélszobrász-társai remekeit tekintettük meg a Dunaparton. Találtam egy hatalmas acélszarvat is, gyorsan be is álltam alá („Amilyenek ezek a mai vízszerelők...”).
A megyeszurker-különítmény másfél órával a meccs előtt futott össze Danival a Sarok Kávézóban. A helyi nagyágyúk, sportvezetők, Nagy Ervin színészóriás és mások már javában itt melegítettek. Danival kölcsönösen megcsodáltuk egymás jelmezeit, szerintünk a kék-piros mackóban jegyeket lobogtató Dani határozottan jegyüzér külsőt vett fel, ezért megkértük, hogy még egyszer jöjjön be, mert ezt le akarjuk fotózni. Magam pedig a barna pulóveremre Hungary-polót húztam, Dani elmondása szerint ritkán nevet ki embereket, de most határozottan mosolyra görbült a szája.
A csarnokba a kelleténél később érkeztünk, lepacsiztunk a fotót és tollat osztogató fiú kézicsapattal, majd a késés miatt eleinte a korlát mögül szemlélődtünk a zsúfolásig megtelt csarnokban. Persze a szünetben, amikor a bizonyára némi sörmagot is elfogyasztó Red alert (az újvárosi b-közép) megszállta a mosdókat, azért elfoglaltuk az állóhely kemény magjának első sorát. Himnuszt énekeltünk, egy percig csöndben voltunk (a pápa emlékére), majd alaposan belehúztunk a szurkolásba. Külön elismerésnek fogtam fel, amikor az előttem álló kislányok minden elbődülésemet riadt, ugyanakkor elismerő hátrafordulással nyugtázták. Bari az újonnan megszerzett digitális kamerájával volt elfoglalva. A kiváló megyeszurker persze nem a kézilabdára helyezte a főhangsúlyt, inkább a civilruhás Nagy Ivett fotózásában élte ki szépérzékét. A mérkőzés frenetikusan indult, 4-0 volt ide, és minden egyes gólnál jogos volt, a „Boki lő, gól” című saját szerzemény eléneklése. A folytatás vegyes volt, magam például nem voltam elégedett a szájában sípot tartó közreműködők szakmai teljesítményével, de azért jó szokásomnak megfelelően most is csak az ő munkájukkal foglalkoztam és nem az édesanyjuk hivatásával. Dani velem nem volt elégedett, bizonyos kérdéseim alapján uganis elégtelenre vizsgáztam nála tájékozottságommal.
A mesés kezdet után sajnos az előny elfogyott, sőt végül némi mínusz lett a vége, én azért lelkesen ünnepeltem a lányokat a lefújás után is. Annyiban hiába, hogy a pacsi ezúttal elmaradt, majd kissé szomorkásann hazafelé vettük az irányt. Otthon még Almi rakott krumplival fogadta a fáradt különítményt, de megfogadtuk amit a táborral is énekeltünk az egy hét múlva sorra kerülő visszavágó előtt: „Soha ne add fel, soha ne add fel...”

Szerzõ: Dzsí