A Fejér megyei tabellákat böngészve fantasztikus rangadóra bukkantunk Barival. Az első osztályban egy pont előnnyel első Enying, második Bicske. El lehet ezek után képzelni izgalmasabbat, mint egy Bicske – Enying megarangadó? Talán szegényes a fantáziám, de én ennél jobbat elgondolni sem tudtam, így vasárnap ebéd után meg is indultunk Barival a meccsre, Álom barátunk pedig motorral közelített. A kisebbfajta aranycsapat a helyi Helló Bárban gyűlt össze, ahol megint megcsodálhattuk a megyefoci-mozgalom egyik visszatérő élményét, azt, hogy mindenki a másik csapat szurkolójának néz minket. Miközben a helyi csipszet és csapolt sört kóstoltuk, megérdeklödtük a pálya elhelyezkedését, amit azonnal úgy magyarázott a csapos srác, mintha Enying felől érkeztünk volna. Álom is hamar befutott, akinek apróban adott vissza a srác, de benne is azonnal meglátta az enyingi fanatikust, mert jelezte, hogy a meccsre úgyis 350 a belépő, elsózhatja a „páncélosokat”.
A pályához érve örömmel konstatáltuk a hatalmas, gigarangadóhoz méltó tömeget, a lelkes és hangos szurkolókat és a zászlókat. Álom annak már kevésbé örült, hogy nekitolattak. Maga a pálya hagyott némi kívánnivalót maga után, mert a kiépítésénél maximálisan háttérbe szorították a nézői szempontokat: mind a pálya melletti klubház, mind a villanyoszlopok erősen lecsökkentették azokat a helyeket, ahonnan látni lehetett, bár bizonyos töltésoldali ülések azért jók voltak.
Rövid tanakodás után a töltést és így az enyingi szurkolókat választottuk. Bicskei Bertalan szakértelméből kiindulva a hazaiaktól vártuk a fifikásabb játékot, de hamar megállapítottam, hogy technikásabb és ötletesebb focit játszik az enyingi gárda. Az első (nem is akármilyen) gólt mégis egy bicskei aranylábú zúzta be. Az enyingi kapu mögött elhelyezett edzőkapukra utalva, jogosan szomorkodott egy enyingi bácsi, hogy „annyi ott a kapu, persze, hogy gólt kapunk”. Innentől azonban az enyingiek uralták a félidőt, Bari a hazai védők átjárhatóságára utalva „bicskenyitogatónak” titulálta a vendégtámadók rohamait. Az egyik enyingi biztatás („Háború”) után egy hazai bácsika kifejtette, hogy háború azért ne legyen, mert ő már volt háborúban, 67-ben és az neki elég volt. Ezen némileg elméláztunk, hogy vajon Vietnamban járt a bácsi, vagy esetleg még a kiegyezésre utalt (bár az sem nevezhető éppen háborúnak), közben az enyingiek szép góllal egyenlítettek.
A szünetben bevágtunk egy „volt jobb - kategóriájú” lángost. A tombola közben pedig elcsodálkoztunk, hogy milyen méretei is lehetnek az amúgy hatalmas reklám-biznisznek, hiszen ilyeneket hallottunk: „a lottozó felajánlott hatszáz forintnyi sorsjegyet, amivel akár tízmillió forintot is lehet nyerni”, „a mosoda ezer forintos zsebpénz-felajánlását nyerte:...”. Álom a motorosruhába öltözött egyszemélyes fekete seregünk ekkor már távozott, mi pedig új helyszínről, bicskei szurkolók közül kezdtük el osztani az észt. Talán már említenem sem kell, hogy a sűrű sorokban álló szurkolók között is megtalált a labda, minimálisan harcolnom kellett ugyan érte a mellettem álló atyafival, ám a bácsika enyhe megrúgásával megszereztem és elegánsan visszapaszoltam a pettyest.
A szikrázóan kemény, de azért sportszerű csatában volt még bicskei lehetőség is (kapufa, meg nem adott gól), de valahogy végig erősebbnek tűnt az enyingi csapat. Végül lefújták a meccset, betódult az enyingi tábor és rendkívül sportszerűen egymást is megtapsolták a csapatok és a szurkolók. A bírói hármas azért megkapta az elengedhetetlen sértéseket, sőt egy pohár bort is zuttyantottak feléjük (ami nem talált, hanem szegény hazai rendező hátán landolt). Bari még némileg értetlenkedett, hogy mire fel a nagy ünneplés, hiszen hátra van még egy forduló, amiben persze igaza van, ám aligha kérdéses, hogy ennek a meccsnek hatalmas szerepe volt a bajnoki cím eldöntésében. Mi mindenesetre remekül szórakoztunk!

Szerzõ: Dzsí