Drága megyeszurkerek! A megyei bajnokságok végeztével, sokfelől kapjuk a szurkerek beszámolóit. Álljon itt egy kis csokor a megyefocitól eltérő témájú eseményekről, Joe Bácsi, Jégcsap Bébi és Rodrigo Madridban kézilabda-meccsen járt, Lóri szintén Spanyolországban portyázott, Kókusz és Gabi hazai kézimeccsen, míg Almi, Bari és Dzsí könnyedebb hazai futballeseményen fotózott.

Nagy Laci
Szerző: Joe Bácsi
Komolyabb megyeszurker-különítmény tartott a remeknek ígérkező vasárnap délutáni programra, a Világválogatott – Spanyol Válogatott kézilabda mérkőzésre. Leginkább annak örülhettünk, hogy a világválogatottat erősítette Nagy László, a Barcelonával idén Bajnokok Ligáját nyert fantasztikus magyar átlövő-fenomén.
Nem volt nehéz, ám annál jobb érzés volt jegyekhez jutni, tekintettel arra, hogy a cunami áldozataiért ajánlották fel a jegyekből származó bevételt.
A Madrid szívében található Palacio de Los Deportes hasonlóan a BS-hez néhány éve leégett, így a helyén egy vadonatúj, minden igényt kielégítő arénát húztak fel. Jégcsap Bébivel és Rodrigóval könnyedén megtaláltuk ülőhelyünket, ahonnan a nemzeti zászlót lobogtatva szurkoltunk a mi fiúnknak. A mérkőzés kezdetére nem teltek meg a lelátók, de nyolcezer ember a furcsa kezdési időpont (13.30) ellenére eljött.
Maga a meccs – természetesen - látványos és szórakoztató volt. Olyan világsztárok villogtak a parketten, mint a francia Jackson Richardson, vagy a Veszprémből jól ismert Mirza Dzomba (szerény véleményem szerint a világ legjobb kézise), vagy éppen Sola kapus.
A mérkőzést - ilyenkor az eredmény mellékes - 42-30-ra a világbajnok spanyol válogatott nyerte, Nagy Laci 3 gólt dobott. Utána a nézők lerohanták a játékosokat, mi természetesen Lacira koncentráltunk. A valószínűleg iskolai szervezés mellett kilátogató spanyol gyerkőcök egy nagy élménnyel, és számos aláírással gazdagabban indultak haza.
A mérkőzést követően már csak a napilapokból értesülhettünk a remek hírről, Nagy 2013-ig meghosszabbította szerződését a Barcelonával.

Camino de Santiago
Szerző: Lóri

“Jó volna jegyet szerezni, és elutazni Önmagunkhoz,
hogy bennetek lakik, az bizonyos.”

A zarándokút eredete:
„Az idősebb Jakab apostolt, Szent János bátyját, Heródes Agrippa végeztette ki Kr. u. 44-ben. A legenda szerint tanítványai az apostol holttestét egy bárkába tették, amely Hispánia óceáni partjainál, Galíciában vetődött partra. A hagyomány úgy tartja, hogy Szent Jakab évekig hirdette az igét Hispánianak e területén, nem véletlen tehát, hogy tanítványai nagy tisztelettel itt temették el. A sír később a feledés homályába veszett, csak a Kr. u. 9. században egy Pelagius nevű jámbor remete lelt rá ismét. Kr. u. 884-ben, a Clavijo mellett vívott csatában a mórok felett aratott győzelmet Szent Jakab közbenjárásának tulajdonították. Ettől kezdve a reconquista - Spanyolország területének visszafoglalása az araboktól - védőszentje lett az apostol.

A Kr. u. 9. század végén már tekintélyes nagyságú szentély emelkedett Szent Jakab sírja fölött. A zarándokhely jelentősége gyorsan növekedett, olyannyira, hogy a Kr. u. 10-15. század között Jeruzsálem és Róma mellett a kereszténység harmadik legfontosabb zarándokhelye lett. Franciaországból, Itáliából, sőt Európa távoli vidékeiről is ezrek érkeztek ide, közöttük olyan ismert személyek, mint Assisi Szent Ferenc. A Santiago de Compostelaba igyekvő vándorok (peregrini) jelképe a fésűkagyló (Pecten) lett. A zarándokösvények idővel utakká szélesedtek, a folyókat hidak ívelték át, templomok, kolostorok, menedékházak, várak és virágzó városok épültek a pusztaságban. Kialakult a középkori európai kultúra páratlan együttese.”

Az én utam első élményei még itthon értek mikor szülinapi ajándékként sok hasznos, vagy kevésbbé hasznos, de vicces ajándékot kaptam az útra. Bicskát, naplót, sót, fültisztitót és egy jól becsomagolt valamit, melyet csak az út során volt szabad kibontanom. Ez utóbbit csak a zarándoklat legvégén bontottam ki, Santiagóban a katedrális elött. Egy 10x10 centis tükör volt... :)

Az indulás elötti napok jóleső izgatottságban és kis félelemben teltek, hogy mi lesz, mire számíthatok majd az úton. De mivel úgy éreztem, nem igazán van értelme gondolkodni ezen, sokat nem töprengtem rajta, hogy mi vár majd. Megyek, és bízakodom, hogy az élmény jó lesz, jót tesz és nem ér semmi baj. Végülis nem a világ végére indultam és öt hét sem hosszú idő.

Kalandra fel! Ez volt az utolsó sms amit kaptam, mielött megszabadultam volna a mobilomtól. Jó indításnak tűnt... Furcsa mód indulásom napján nagy nyugalom szállt meg. Amíg a Peti autójában hajtottunk ki a reptérre úgy éreztem mintha lassított felvételt néznék. Lassan suhantak a házak, csendesen úsztak az autók. Mivel a repülés nem tartozott a kedvenc élményeim közé, első dolgom a várakozás közben egy dupla wihsky elfogyasztása volt. Ez is jó indításnak tűnt...

Úgy terveztem Gironában elcsípem az esti vonatot San Sebastian felé és másnap reggel már tájékozódom az út felől. Persze vonat nem indult, mondták menjek be Barcelonába, onnan megy majd délelött vonat.
Mire beértem a Saints-hoz 10 45-re, a csomagmegörző már bezárt. Nem nagyon zavarta őket, hogy 11-ig kellene nyitva lenniük. De egy közeli 4 csillagos szállodában eltették éjszakára a zsákom, igy be tudtam menni cucc nélkül a városba. Beértem 11 20-ra. 12-kor bajnok lett a Barca és kitört az őrület. Hirtelen 100 000 őrült katalán között találtam magam. Görögtűz, rakéták, petárdák. Hajnalban - miközben én már a pályaudvar felé indultam-, azzal voltak elfoglalva, hogy a Rambla közepén minnél nagyobb mágját rakjanak, miközben Madrid és Figo gyalázó rigmusokat skandáltak.

Délelött irany San Sebastian. Gyönyörű hely, de persze semmi infó a Caminoról. Minden templom zárva. Nem igazan értem a papokat. Megkapták Isten házának a kulcsát. Jol bezárták az ajtót, majd elszaladtak... Vajon mit kell annyira elzárni? Mindig panaszkodnak, hogy kevesen járnak templomba. Na ja! Ha zárva van!
Gondoltam sebaj, irány Bilbao, busszal 1 óra. Ott ugyanez. Persze senki egy szót se angolul. Nagy nehezen megtaláltam az infóhelyet, ott se senki angolul, de volt egy francia srác, ő segített. Kiderült, hogy az északi úton, ahol menni akartam, elég sok szállás zárva van még. Mondom király, majd alszom ahol tudok, de had menjek már. Nevetnek, mondják hajrá. Egész napos eső után már én sem voltam olyan biztos benne...
De így volt a okom a Guggenheimben lógni. Este vissza a hotelba, ahol a vén panziós-mutti azzal fogad, hogy adjak neki 30 eurot. Mondom nem. Előző este adtam neki 40-et. Azt mondta 30 egy nap. Visszaadni persze nem tudott. Ráhagytam, gondolván úgyis két napot maradok. Szóval jön, es akar 20 helyett 30-at es kiveszi a kulcsot a zárból. 20 perc vita után, egy káromkodassal lezártam a vitát es pakoltam. Erre pityeregni kezdett, mintha nem tudom mit tettem volna vele. Nem igazan értem miért érte meg neki, hogy 60 helyett 40 eurot kapott es a szobát már nem tudta este kiadni... Este kilenckor álltam Bilbaóban az esőben, egyre hangosabban kuncogtam és azon gondolkodtam, mit csinálok már megint?!
Na de itt elegem lett a baszkokból...
De sebaj. Gondoltam, ha így kell legyen, így lesz. Újra pályaudvar, irány Burgos és a Francia (klasszikus) Camino. Így rövidült a táv, csak 500 lett.
Burgosban egy éjszakai fázás a pályaudvaron, majd infókeresés. Ott már mindeki tudta mit akarok. Tele zarándokokkal. Mindenki segitőkesz, és ha nem tud angolul, akkor kézzel-lábbal, de megpróbál segíteni.
Szikrázó napsütés volt, és kellemes meleg. Reggelente még vacogás az első km-eken, délben meg kánikula. Ez kitartott az utam végéig. Pont nullaszor esett az eső Bilbao után.

Első nap sétált mellettem egy dán pali. Elkezdtünk dumálni. Kérdi honnan jöttem. Mondom Hungary. Mondja várjak. Gondolom oké, végülis pont ráérek. Megáll és kotorászni kezd a zsákjában. Elővesz egy almát és nyújtja felém. Nem igazán értettem, de hát ha ilyen kedves és ad nekem almát, szívesen megeszem. De lassan kezd leesni mi történt. Elkezdtem nevetni, majd mondtam neki, hogy nem éhes vagyok, hanem magyar! Megértette mi van és kis nevetés kiséretében bocsánatot kért. Vicces, többször elfordult, hogy így értették, késöbb rászoktam, hogy ungarnt, ungeriát mondjak elöször és csak aztán hungary-t.

Az út varázslatos volt. Az első pár nap nehézségei és fáradtsága után belehúztam. Végül az 500 km-ert 16 nap alatt tettem meg, ami nem olyan rossz átlag. A zarándokok jófejek, de azért kiderült, hogy hülyék tényleg mindenhol vannak. Mert az oké, hogy nem hotelre számít az ember, de nekem furcsa volt ki miként reagál ennyi emberre. Volt hogy 70-en aludtunk egy nagy csarnokban. Reggel arra ébredtem, hogy a mellettem levő ágyról üvölt valami zene. Olasz emberünket nem igazán zavarta, hogy 10 embert ébresztett fel. De aztán rájöttem komolyzenére talán még sose keltem, úgyhogy behunytam a szemem és élveztem a muzsikát.
Másnap érdekes módon egy 16 személyes szobában simán tudott mindenki a többi emerre is figyelni. 9-től zavartalanul aludtunk reggelig.

Átlag napom úgy indult, hogy hajnali kelés után behánytam mindent a zsákba és sétáltam 5-10 km-ert. Mikor mennyi esett jól. Majd reggeli és kávé, aztán irány tovább. Pár pihenéssel és kakaó- vagy gyümölcsszünettel mentem délutánig. Általában délután 3-4 körül már a zuhany alatt álltam. Utánna mosás, majd egy jó sör az első helyen ami szembe jött. Naplóírás, pihenés, álmodozás és bevásárlás után vissza a szállásra. Ott kis szieszta, másnapi szendvicsek elkészítése, aztán a jól megérdemelt vacsora. Az ágyban esti versolvasás, 10-kor alvás.

A táj változó. Leon elött van egy hosszú szakasz ami elég sokkoló. Kb. 100 km-en keresztül jobbra-balra csak búzamező. Volt, hogy 17 km-en át nem volt se falu, se egy épület. Délután jártam ott, így zarándokokkal sem találkoztam. Ellenben az utolsó 200 km-en fantasztikus erdőkben jártam. A képek majdnem mind ott készültek. Kicsit sajnálom, hogy az elejét nem láthattam. Mondják, hogy a Pireneusoknál igazán ámulatba ejtő a környezet. Legközelebb... :)

Leírhatatlan élmény volt megérkezni Santiago-ba. Az út végén már méterben jelölik a távot. Inkább zavart, mint segített, mert aznap 45 km-nél jártam mikor elértem a várost jelző táblát. Ott megláttam, hogy már csak (ha jól emlékszem) 6352 méter van hátra. Mély ütés volt, de ott már végig kellett mennem. Hosszú kilométerek voltak és mire a katedrálishoz értem majd elájultam. De ott elmúlt minden fáradtság, csak a győzelem íze maradt. Libabőr, és nagy boldogság, hogy megcsináltam. Pár fénykép készítése után bementem körbejárni az épületet és megnézni a sírt. Annyira fáradt voltam, hogy a Credencialt se pecsélteltettem le. Eszembe se jutott...

Ugyan rövidebb lett az utam, mint terveztem, de elég volt. 487.5 km, 16 nap alatt. Nem is rossz. :) A utolsó 4 napon kicsit túlzásba estem. Mentem 170 km-ert... Ebből az utolsó elöttin 52-őt... Fárasztó volt, de mégis jólesett. Több okból “siettem”.
Egyrészt fárasztó dolog 16 napig tömegszáláson aludni. 10 elött nem volt érdemes lefeküdni, mert addig rohangált ki-be a sok ember. Pakolt, zörgött, dumált, ilyenek. Reggel ugyanez 6-tól.
Másrészt a sétát nagyon élveztem, még 30 km után is. Meseszép erdők, gyönyörű idő, pici falvak, rengeteg féle állat. És csend, csend mindenütt. Ha meg csak 30-at mentem, az azt jelentette, hogy 12-2 között megérkeztem a szálásra és ott volt az egész délután. Egy faluban amiben 30-an laknak nem sok látnivaló akad. Fáradt viszont nem voltam, csak az első pár napon. Hamar belerázódik az ember.
Harmadrészt tudni akartam, hogy meg tudom csinálni, tudok menni erdőn, mezőn, hegyeken át egyedül is 50 km-ert. Kiderült, hogy tudok, képes vagyok rá. Örülök neki.
Negyedrészt pedig az volt az ok, hogy nagyon vágytam már az óceánra.

Összeségében nagyon jó élmény volt. Tudom ajánlani mindenkinek, aki pihenni akar, elege van a városokból, a mobiljából, a számítógépéből, a tévéből, a tömeggel teli tengerpartokból, és nem akar a nyaralása alatt csak ücsörögni vagy egy bárban iszogatni. Van idő végig gondolni a múltadat, a jelenedet, a jövődet.

Santiagoból az óceán partjára vonatoztam. Pihentem, napoztam, kagylót szedtem, bámultam a halászhajókat a kikötőben, néztem a naplementét, jókat aludtam, nagyokat ettem.
Dzsí kedvéért meg kell említenem, hogy sikerült labdába érnem. Igaz, csak egy barátságos meccs volt a homokban és nem egy bajnoki. :)

Innen Madridba mentem, ahol Anikó és Joe bácsi vendége lettem. Királyi kiszolgálást kaptam, Anikó például fantasztikusan finom vacsorákat főzött. Esténként a teraszon ültünk, beszélgettünk, söröztünk, vagy meccset néztünk. Megérkezésem napján volt a Király-kupa döntője. Jó volt látni, hogy mindenféle rendőri intézkedés nélkül is teljes békében sétálgatott a két szurkolótábor. Láttam például, hogy egy 70 körüli fazon átüvöltött az utca túloldalán sétálló Betis-szurkolóknak, hogy gyenge a csapatuk. Mindezt cukkolásból, mosolyogva. A válasz nem egy székláb formájában érkezett. Megelégedtek a verbális fenyítéssel.
Végre megnéztem a Pradót, teljesült a vágyam, élőben láttam a Bosch-festményeket. Na meg életemben legalább egyszer kifutottam a Bernabeu játékoskijáróján és leültem a kispadra. A fűre nem engednek ki a dögök. Megcsodáltam a kupáikat is a stadion múzeumában. Öcsi bácsi képe is ott figyel. Akartam mezt is venni, de lököttek és nem árulnak retró mezt. Pedig szívesen vettem volna egy Puskás mezt.

Menjetek! Érdemes! :)

Kötény Kupa, Magyarország – Macedónia 36-25, Békéscsaba
A hírességek felvonulásával megrendezett futball-eseményen (kötény és a gól egyaránt egy köcsögöt ért) és a sikeresen vett férfi kézilabda selejtezőről Bari és Gabi fotóit láthatjátok! Hát lássátok!

Szerzõ: Joe Bácsi, Lóri