Ritka érdekes élményben volt részünk Almival, rövid albániai kirándulást tettünk. Gyermekkori vágyam valósult meg ezzel, hiszen anno a Széchenyi Könyvtárban lelkesen olvastam az albán költők verseit, a történelmet, sőt a nyelvtanulással is kísérleteztem. Sajnos ez kudarcba fulladt, mert tíz éve még csak egyik irányba volt szótár, talán magyar-albán, visszafelé albán-angol szótárral dolgoztam. Mindez még nem is lett volna baj, de hamar rájöttem, hogy ezek egymással sem kompatibilisek, mert az egyiket a déli toszk, a másikat az északi geg nyelvjárásban írták. Egyszóval feladtam, de azóta is minden érdekelt a jobb sorsra érdemes nemzetről.

Korfuról érkeztünk hajóval, és hamar túltettük magunkat abbéli bosszúságunkon, hogy a kancsal (tényleg a szeme sem állt jól) utazási irodás azt mondta, hogy 26 euró az út, amiben minden benne van. Nos, a határon (ahonnan már nem lehetett megfordulni) kiderült, hogy még 27,5 eurót perkálhatunk fejenként, mert csak a görög részeket fizettük be, az adót, az albán buszt és a kaját még nem. Másfél órás szép hajóúttal átmentünk, döbbenetes volt, hogy a gyönyörű albán tengerpart egyáltalán nem volt kiépítve, semmi üdülő, semmi város, csak néhány bunker. Szegény albán nép az elmúlt hatvan évben nem éppen felemelő történelemmel bírt, a második világháború után előbb olasz, majd német megszállás, utána jugo-orientáció, majd Tito is láncos kutya lett, Sztálin lett a nagy barát. Enver Hodzsa az albán nép atyja, a leghosszabban uralkodó diktátor azonban vele is összeveszett és még kedvesebb cimbora után nézett, ez volt Mao. Albániát ellepték a kínaiak, a nagy barát bányákat, gyárakat épített, de 1975-ben a csíkszemű barátokkal is összevesztek. Innen következett a teljes elszigeteltség. Az albánok nem utazhattak külföldre, Albániába szintén senki, az akkori lakosságnak (3,2 millió ember) megfelelő számú tengerparti betonbunkert építettek (igaz olyan forrást is olvastam, hogy „csak” nyolcszázezret), hogy ha majd jön az ellenség (konkrétan az egész világ, akiből szegény albánok sohasem láttak senkit), akkor a nők, az aggastyánok és a csecsemők is bunker mögül lőhessenek. Mára a graffiti-rajzolók Kánaánja lett a sok, tökéletesen haszontalan építmény. No, de ne szaladjunk ennyire előre, még a hajón vagyunk, amikor egyszercsak felbukkant célállomásunk: Saranda. Azt hittük hatalmas lakótelepeket látunk, ám később kiderült a csúnya betontenger, megkezdett, ám éppencsak szerkezetkész leendő szállodákat takart. Az albán vendégmunkások ugyan dicséretesen elindították a munkabér-repatriálást, ám az építkezéseket már akkor elkezdték, amikor közel sem volt meg a projektek teljes ellenértéke. Egy kis munka, majd várakozás. Sokszor az alsó szinteken luxus, a felsőbb szinteken szárítókötelek és vasvázak.

Kikötés után (a strand a hajók között is tart, az albánok élénk csivitelés között úszkáltak a néhány görög utasszállító és a pár albán halászhajó között) a vámosok mindenfajta ellenőrzés nélkül átengedtek minket és felszállhattunk a légkondicionált, de azért az üléseknél hamutartóval is ellátott buszokhoz. A helyi piac mellett indultunk el, szemmel láthatóan sokféle gyümölcsöt árultak a környező falvak parasztjai, nagy élmény volt a lepukkant cipészet, a boltok, az albán feliratok, utóbbiak főleg választási kortesplakátok. Első célpontunk az egyik sarandai resti volt, ahol a hajónyi turistát egy pénzváltó fogadta, aki gondosan kikészített 110 lekes egységcsomagokat halmozott fel és ezeket váltotta 10 eurósra. Ebből kettőt azonnal beszereztünk, és a 200 lekesen boldogan ismertem fel az általam ismert két albán költő (Cajupi és Naim Fresheri) közül az utóbbi, vagyis az "albán Petőfi" arcképét. Kaptunk egy kis üdítő-vécé szabadidőt, ám mi a folyadék-témában sem a bevételi, sem a kiadási oldalon nem aktívkodtunk, inkább azonnal bevetettük magunkat a városba. Rengeteg kávéházat láttunk, nem magas, de nem is igazán alacsony árakkal, kevés vendéggel. Az autók 95 százaléka Merci, főleg ódon és középöreg darabok. A taxik kivétel nélkül, a személyautók pedig nagy többségében. A magyarázatot nem tudom, nyilván egész Európából érkezik a féllegális (magyarul: általában lopott) cucc, de miért csak Merci? Ez valami státusz, vagy ehhez van alkatrész, vagy ez a legstrapabíróbb kocsi? Várom a magyarázatokat.

A parton megláttam az első labdát is, a labdázó gyerekek vagy a kidülledt szemeimet, vagy a napsapkák, fényképezőgép alapján külföldi mivoltomat értékelték, mindenesetre azonnal helloval üdvözöltek és pacsiztunk. A pálmafákon főleg Sali Berisha jobboldali szívgyógyász plakátjait láttuk, valamint egy kigombolt ingű, szakállas maffiózóét, aki gondolom szintén valami jelölt lehetett, de őt nem ismertem, tudtommal az aktuális miniszterelnök Fatos Nano volt a baloldali aspiráns, őt azonban nem láttam. Azért Albánia még ma sem az a tipikus it-nagyhatalom, gondolom ezzel magyarázható, hogy a választások után két héttel még nem lehetett tudni, hogy ki is nyert végül.

Rövid barangolásunk után Butrinkibe mentünk busszal, ahol négy kultúra, a római, a görög, a bizánci és a velencei emlékei találkoznak egyetlen ősi városban. Maga az út azért megért egy misét. A gyönyörű panoráma (tenger, sósvízű tavak, kagylótelepek, csatornák, sziklák) mentén kis jóindulattal egysávosnak mondható út tekergett. Mi egy busszal, szemben általában semmi, de ha mégis jött személyautó, busz, teherautó, vagy éppen lovaskocsi, akkor hosszas ügyeskedés, tolatás, végül valahogy csak megoldották. A sofőrök általában félmeztelenül, az autókon albán zászló, segítőkészség, tapasztalat és nagy dudálások (ja nem idegességükben, hanem segítőszándékkal: vigyázz, jövök). Azért a drukk megvolt bennünk, hogy ne mi kerüljünk a szakadék felől, de volt ahol nem kellett drukkolni (mind a két irányban szakadék volt...). Itt megértettük, hogy a 300 kilométerre fekvő fővárosba miért tart hét óráig a menetrendszerinti járat útja. A helyi idegenvezető a hajón megismert kellemetlen hangú és öt perc görög duma után két mondatot rossz angolsággal elhadaró csaj után valóságos felüdülés volt, lelkesen, jó angollal, érdekesen mesélt az országról. Szóba kerültek olyan nevek, amelyek így, vagy úgy nekünk is ismerősök. Jókai Mór a janicsárok végnapjaiban is egy albánról, Ali Pasa Tepeleniről írt regényt, ha azt halljuk Castrióta György, vagy egy Castro-idiótára, vagy egy spanyol nemesre gondolunk, pedig ő a legnagyobb albán uralkodó Szkander Bég nyugati neve, de vélhetően senki nem tudja, hogy ki volt Agnes Gonxha Bopaxhio, pedig Teréz Anyaként már mindenki hallott róla.

Sorra láttunk vadonatúj templomokat, mecseteket. 1990-ig az ország deklaráltan ateista volt (vallásgyakorlásért jó esetben börtön, rosszabb esetben halálbüntetés járt), de azóta sorra húzzák fel a szentélyeket, állítólag 70 százalék a muszlim, 20 százalék az ortodox, 10 százalék a katolikus és vallási alapon még nem nagyon voltak összetűzések. Igaz, más okból kifolyólag igen. Talán sokan emlékeznek, hogy 1997-ben minden anarchista álma, a teljes káosz uralta több hónapig Albániát, mert befuccsolt az ország lakosságának döntő részét érintő pilótajáték. talán ezért is váltottak a vagyonosok a soha be nem fejezett szállodák építésébe.

Butrinki, amely az Unesco világörökségének része, valóban gyönyörű, a környezet is szép, a kis pocsolyákban teknősöket is láthatott a 40 fokban, a kőmaradványokba lassan belefásuló csoportunk. Angol pénzből angol iskolások segítségével ottjártunkkor is zajlott a régészeti feltárás. Magam valami kis ecsettel pepecselő csapatot gondolnék régészcsoport alatt, hát itt ehhez képest brutális szerszámokkal és hatalmas csapásokkal zúzták a földet. A kabócák eközben hihetetlen hangerővel ciripeltek, legalábbis madárnak gondoltuk volna őket.

Visszafelé újabb közlekedési bravúr, majd a már jól ismert resti. A svédasztalos ebéd finom, a görög oldalon megismert elemózsiákkal, van kétféle hús, túros sütemény, feta, krumpli, joghurt, és egy hatalmas adag kagyló. Ez lenne a legvonzóbb, de az újságokban olvasott adriai hepatitist terjesztő kagylók miatt, ezt kihagyjuk. Az italért fizetni kell, de legalább megkóstoljuk az albán sört is. Veszek is pár dobozzal, jó szúvenír lesz a haveroknak. Utolsó nap, már Korfun veszem észre, hogy valójában holland import sör, nem is hozom haza őket, bosszúból megiszom őket. Ezt-azt azért így is találunk, ahogy újból megindulunk a városba, a mindent elborító albán zászlós holmiból kerül bögre és öngyújtó, a polóról azonban lebeszél Almi. Igaza van, amikor a túra végén majd elindulunk a busszal, látjuk ahogyan a felaggatott árut összecsomagolják, lerázzák a porba a kötelekről a megmaradt cuccot, kicsit túl Balkán. Mint ahogy mindenről elmondható, hogy Balkán of Balkán. Három gyönyörű Mercit mosnak, javítanak az egyik telken, a két szomszédos telken szeméttelep. A délelötti piac helyén félbevágott barackok, dinnyék, mindegyiken ezer léggyel, darázzsal. Nem veszi a kedvünket a kemény szag, az utcán pörlekedő roma-családok hada, hogy folytassuk a vásárlást, veszek albán napilapot, szegény újságárus nem igazán érti mit akarok, majd főleg azt, hogy miért, de persze kiszolgál. Veszünk nemzeti italt, rakit, ugyanúgy agavékaktuszból készül, mint a tequila, csak egy kicsit rosszabb a marketingje. Szóval nagyban gyűjtöm a relikviákat, végre egy hely, ahol én vagyok a lelkesebb shoppingoló...

Nyolcvan fotót ellövünk, külön memóriakártyát vettünk a határon. Megörökítjük a szép panoráma mellett a félbehagyott építkezéseket, a helyi rendőrautót, a bankot, a merciket. Nagyon tetszik a lokális taxi, taksi van ráírva, ami valahogy nagyon vicces, amolyan töksi és kaksi mix, hiába, kevés kell az ember boldogságához. Sikerül úgy kisakkoznom, hogy a lehető legtöbbféle albán pénznemem maradjon, ezért az utolsó kávéért már lek-euró mix-szel fizetek.

Nagy élmény volt, hazafelé azon merengünk, hogy az amerikai Albany vajon azért kapta-e a nevét, mert albánok alapították. Cáfolom, hiszen Kansasban sem csak hím madarak élnek. Egyszóval, hosszú nap volt, tényleg elfáradtunk...

Szerzõ: Dzsí