Első spanyolországi látogatásom során alkalmam nyílt a Real Madrid egy meccsének megtekintésére, ami két dolog miatt is különleges esemény volt. Először is Jonathan Woodgate 2004 augusztusi leigazolása óta először lépett pályára hivatalos mérkőzésen a Real színeiben, valamint – ami, legalábbis nekem még fontosabb - ez volt életem első meccse, amelyet nem tévé, vagy kocsmai kivetitő elött szurkoltam végig. Este negyed 10 körül indultunk vendéglátóim, QQ és Rodrigo ötcsillagos otthonából, és nemsokára egy taxiban találtuk magunkat a Bernabéu stadion felé. A „Keresztapa III” spanyol szinkronhangját adó taxissal Rodrigo hamar szakmai vitába keveredett, amiből - fordítás után - megtudtam, hogy a Madrid idén sok pénzt költött új játékosokra (ld. akár a nemsokára érkező Robinho-t), valószinűleg mert idén nem szerepelt túl fényesen a bajnokságban, amelyet a Barcelona nyert. A stadionhoz érkezve úgy gondoltam, ha már „elvesztem szűzességem”, akkor azt rendesen, így beszereztem segédeszköznek egy Real sálat és mezt (Ronaldo volt XXL-ben). Miután egy kisebb gikszer (dupla jegyfoglalás) után különböző sorokban, de helyet foglaltunk, indulhatott a meccs. Amolyan hagyományőrző, ill. teremtő módon (Dzsí után szabadon) kezdés után bekiabáltam egy „tááámadááás”-t (ld. korábbi Madrid cikk), amit a meccs során még egyszer beüvöltöttem a nyugodt tömeg sorai közé. Az amerikai játékosokból verbuvált gárda elleni mérkőzést a Real szemszögéből egy autós hasonlattal lehetne jellemezni:
M7-es Budapest - Balaton
Érdig (22km) ötösben 110-ig kúszott fel a kilóméteróra, innen viszont egy kisebb gázfröcs (1:0, Beckham) után egészen Martonvásár utánig (39km, 2:0 Ronaldo) 130, utána szolíd 90, majd e sebességel tovább Fehérvárig, ahol a rendőrök a lassúhajtás miatt előkapták sípjaikat, igy a 73. kilóméterkőnél ((3:0 Ronaldo)) a fiúk kénytelenek voltak 160-ra felgyorsitani egészen Enyingig (84km, 4:0 Guti; 90km 5:0 Raúl).
Túlságosan azért nem kellett megerőltetniük magukat a madridiaknak, ennek ellenére a gólok szépek voltak, különösen az utolsó három volt komoly. Az MSL (Major Soccer League, USA) Select csapatának körülbelül annyi köze volt a meccshez, amennyit a stadionban kapható ingyenes Real újság-, valamint a honlap írt róluk, vagyis nulla. Egy említésreméltó játékosuk azért akadt, akinek a nevét nem sikerült kideríteni, ő a 11-es mezt viselte. Megmozdulásai már-már hasonlítottak egy komolyabb brazil futball-táncoc cseleire, de hát egy emberként csatát az amerikaiak közül talán csak Rambo nyert ezidáig, ő is csak a filmvásznon.
QQ - akit ezentúl „Az agy”-nak fogok nevezni - magával hozta a meccsre a fényképezőgépet, igy megoszthatjuk veletek a meccs képeit is. Egy-két inyencség is akad köztük, mint például a félidőben gyepet javitó munkások. Hogy mi a kép különlegessége? Csak azt a térfelet javitják, ahová a Real támadni fog. Az ellenfél..., hát az ellenfél meg le van... Jót vígadtunk ezen. Úgy hallottam, hogy errefelé a Real - Barcelona mérkőzés a szurkereknek annyira meghatározó esemény, hogy egyesek akár az autójukat is hajlandóak elcserélni egy jegyért. Nekem sem az utolsó Real meccsem volt..., egy ilyenre visszajövök.

Szerző: Misi


Lagzi Magyarkanizsán

Mivel megyeszurkerek domináns részvételével zajlott, talán nem érdektelen röviden beszámolni Monami és Pötty fergeteges bulijáról, azaz magyarkanizsai lagzijáról. Nekünk ugyanis hatalmas élmény volt. a 94 százalékban magyarok lakta vajdasági településen megrendezett gigant lakodalom. A főesemény egy modern szállodában zajlott, amit a környéken fellelhető gyógysárra alapoztak. Előtte a templomi szertartás Törökkanizsán (itt olyan 40 százalék a magyar, de a többi sem török, inkább szerb) zajlott, a két falu között pedig vagy száz autóból álló megakaraván mozgott. A templom előtt kiszúrtuk, hogy a zenekar elegáns fehér inges cigányzenészei mellett álldogál egy rongyos sárgapolós, mosolygós roma is. Gondoltuk, hogy a csávó vagy nagyon pronyó, vagy ő a legnagyobb király. Persze az utóbbi volt, Schön Ignác, az újvidéki tévé első prímása, a környék legismertebb zenésze. A zenészek amúgy délután 1-től hajnali 6-ig játszottak...
Magán a lagzin volt minden, ami kell, vőfély, násznagy, mennyasszonycipő-lopás, majd abból pezsgőzés, menyasszonytánc. Alminak külön tetszett a feladatát rendkívül komolyan vevő vőfély, aki a népies viselet mellett mikroporttal is fel volt szerelkezve. Külön érdekesség volt, hogy bár minden magyar nyelven és a környék magyar hagyományai alapján ment, némi délszláv hangulat is keveredett az ünneplésbe. A helyiek legalábbis nagyon nagy lelkesedéssel táncoltak a szerb slágereknek is. Magyarországon természetesen szintén lehet klasszikus lagzikkal találkozni, de itt úgy tűnt, hogy tényleg az egész közösség nagyon lelkes a mulatós számoktól. A gyomrok is máshogyan vannak kiképezve, mi már a szombati pálinkázásból is csak óvatosan vettük ki a részünket, de a helyiek közül még a velünk egykorú lányok is vallották másnap az ebédnél (ahol végig lehetett enni az előző napi menüt), hogy a nagy bulira jót tesz egy kis pálinka. Mi még javában nyalogattuk előző napi sebeinket, mire a keménymag már újra bőszen pálinkázott.
Kicsit volt időnk sétálgatni is. Egy hasonló méretű magyar településsel összevetve, sokkal több a kávézó, a kiülős hely, bankból, boltból is több van, mégha utóbbiból sok láthatóan régen lehúzta a redőnyt. Érdekes volt, hogy rengeteg helyen láttunk áthúzott utcatáblákat, helyette az új utcanévvel. Előbb azt hittem, hogy direkt alázzák szegény Tito Marsallt, hogy ott a neve áthúzva, de aztán megtudtuk, hogy a törvény szerint a megváltoztatott utcaneveknél a régi táblának is kint kell lenni még egy évig. Amúgy valóban sokat cseréltek, elsősorban a régi Jugoszláviára utaló táblákat, különös tekintettel a horvátokra emlékeztetőt.

Szerző: Dzsí

Szerzõ: Misi és Dzsí