Amikor az ember lakást újít fel, bizony felmerül benne, hogy a hétvégi napokat csempeboltokban, külvárosi lerakatokban, vagy éppen az IKEA-ban kellene tölteni. Bizony, ez bennem is felmerült, ám a kizárólagosság gondolatát gyorsan elhesegettem, és inkább nagy lelkesen el kezdtem szervezni, hogy menjünk ki a Hévízi útra, Kerület-meccsre.
A szokásos aranycsapat tagjait hívogattam is, nagyjából hiába. Elfogadható távolmaradási indokot csak a jó öreg Joe Bácsi tudott mondani, hiszen ő éppen Real Ciudad – Veszprém kézimeccsre igyekezett, pár országgal arrébb. Bizony, ahogy állandó tettestársammal, Lórival buszoztunk Óbudára, Majakovszkij Lenin Elvtárs című versének örökbecsű mondatai jutottak eszembe, aki anno azt írta: „Ketten vagyunk most: Lenin meg én, Lenin mint fénykép szobám falán.”. Igaz, Lóri barátomat semmiképpen sem hasonlítanám egy Lenin-fényképhez, de tény, hogy megint ketten maradtunk...
A 60-as buszon kisebbfajta vitadélutánt váltottunk ki a kérdéssel, hogy hol is kell a Hévízi úthoz leszállni, de a konszenzusdöntés végül helyes volt, mert hamar megtaláltuk a pályát. Előtte még meg tudtuk csodálni a lepusztult ipartelepek romjait, többek között a széthordott gyár falán a feliratot: Ambíció Kft.

A kerület-pályánál a klubház felé vettük az irányt, és némi téblábolás folytán hamar a kispadhoz jutottunk volna, amikor egy rendező inkább a lelátó felé tessékelt minket, mindenesetre így is örömmel konstatálhattuk, hogy belépőt nem szednek a derék óbudai klubnál. Hamar érkeztünk, volt idő felcsámborogni a Kerület Vendéglőbe, megcsodálni a régi tablókat, a mozaikból elkészített címert, a lehetetlen büfé-termékeket. Tea és fasírozott mellett döntöttünk a cudar időre tekintettel, majd leballagtunk a meccsre. Boldogan fedeztük fel a szotyiárus néniben az alacsonyabb osztályú budapesti meccsek állandó szereplőjét. Biztos vagyok benne, hogy több meccsen járt már, mint én, igaz neki a kezdősípszóig tartanak csak a meccsek, utána tovaszáguld, hogy új meccseken is ellássa köpködnivalóval a becses ügyfeleket. Arra azonban még tudott egy kis időt szánni, hogy megdicsérje azt a leleményes szurkert, aki 2 literes műanyagpalackjában bizonytalan színű folyadékkal érkezett. „Ha már nem játszhatok, engem is melegítsen valami” – mondta emberünk, majd nagyot húzott a palackból. A körülményekhez tartozik az az érdekesség is, hogy a pályától pár méterre található kis építmények disznóólak lehettek, mert a meccs során igen sokszor döbbenetes hangokat lehetett hallani. A túlzott visszafogottsággal nem vádolható hazai szurkolók bizony maguk sem fukarkodnak az állatias üvöltésekkel, de úgy tűnt, hogy az építmények felől valóban állati hangok érkeznek. Ráadásul nem is csak egy-egy les beintésénél, vagy egy-egy gólhelyzetnél, de a szünetben is hallottuk „szurkolótársainkat”, ami végképp eldöntötte a hang eredetéről kibontakozó vitát.

A meccs – a kemény téli időjárás ellenére – remek szórakozás volt. Klasszikusan olyan alacsony színvonalú derbi, ahol szerencsére a színvonaltalanság nem ötlettelen támadójátékban, unalmas passzolgatásban öltött testet, hanem éppen védelmi hibákban, ami által rengeteg helyzetet láthattunk.

Érdekes módon a jóval hátrébb tanyázó Rojik a meccs nagy részén jobban tette-vette a bogyót középen, de a likas védelme folytán a kontrákból percenként ordító helyzetbe jutottak a hazai kékek. Rúgtak is egy gólt hamar, de utána is még vagy ötöt bepakolhattak volna. A helyzeteket azonban elpuskázták. Eközben két érdekes kezezéssel villant a Rojik. Előbb egy védő, utolsó emberként húzott le szép mozdulattal egy labdát, a mozdulatért kapott sárga lapos jutalma még enyhe is volt. Később egy kerületi játékos a földön maradt, a labdát megszerző Rojikosra pedig többen ráüvöltöttek, hogy rúgja már ki a bogyót, mire ő (lányos zavarában) elegánsan lehajolt és megfogta a labdát. A nyilvánvalóan jóindulatú kezezés után egy nyilvánvalóan nem jóindulatú szurker a szándékos kezezésért járó lapot követelte, szerencsére a spori megfelelően mérlegelte a szándékot és sportszerűen folytatódhatott a derbi. Nekünk Lórival mindez jó alkalmat adott, hogy átbeszéljük az elmúlt hetek döbbenetes futball-jeleneteit (önmagát ünneplő kapusnak rúgott félpályás gólt, illetve tizenegyes helyett a labda tetejének megérintését). A sok kimaradt helyzet után, ahogy az már lenni szokott a Rojik is lehetőségekhez jutott, és a félidő végén be is talált.

Némi csalódottsággal vettük tudomásul, hogy a harmadosztályhoz képest szokatlanul gazdag rigmusrepeortárral rendelkező kerületi ultrák végig igen visszafogottak voltak, transzparenseiket ugyan kiterítették, de szurkolás, vagy dobpergés csak takaréklángon volt tapasztalható. A második félidőben újabb óriási helyzeteket puskáztak el a hazai kékek, a legügyetlenebb megoldás az volt, amikor hárman vezették a kapusra a labdát, a befejező csatár a labdás elé futott, előre felé meg is kapta a passzot, az ajtó-ablak gólt ugyan belőtte, ám azt - teljesen jogosan – les címén érvénytelenítették. A kékek ezt nehezen viselték, egy civil figurát (talán rendező volt) ki is zavart a sípos ember, aki még egy kicsit emberkedett „ne mutogassál nekem, mert rászoksz a lopásra” mondta a bírónak, majd csak kiballagott végre. Az erősen indiszponált taccsbíróra azért hathatott a verbális fenyítés, mert később el is engedett egy háromméteres lest a hazaiaknak, ám a győztes gól nem ebből, hanem egy hatalmas kapu előtti kavarodásból keletkezett. Voltak még szép védések, ordító helyzetek, kapufa, jó kis meccs volt.

Ráadásul ahogy hazafelé indultunk, észrevettem, hogy a 86-os végállomásánál (ahol amúgy vurstli volt éppen pónilovakkal) van egy Baumax is, ezzel az információval a zsebemben mégis úgy érezhettem, hogy tettem valamit a lakásfelújítás ügyében is...

Szerzõ: Dzsí