Végre újból hatalmas csapattal, frenetikus megyemeccset látogathattunk. Igaz, a megyeszurker-csapat nagyon nagy többsége úgy tudta, hogy az Etyeki Borfesztiválra megyünk, és a focipálya közelébe sem szédelegtek a végén, ám ez már legyen az ő bajuk. Az alapemberek mindenesetre megyemeccsre készültek, így minket az sem zavart különösebben, hogy az általunk évek óta gyönyörű, napsütéses időben látogatott borfesztiválon idén igen csúnya időt fogtunk ki. „A hangulatos szabadtéri borozásnak lőttek, de legalább a hidegben majd jobban iparkodnak a futballisták” – gondoltuk magunkban Barival. Ahogy évről évre látogatjuk az eseményt, úgy tévedünk el odafelé évről évre ugyanott. Ez most is megtörtént, a mi, illetve további 10-15 megyeszurker megtalálása (éhesen és szomjasan) a fesztiválon némi feszültséget keltett ugyan, ám amikor gyomorban volt a pörkölt, illetve megkaptuk az első cserszegi fűszereseket és etyeki kecskecuvée-ket, máris szebbnek láttuk a világot. Magam azon azért elgondolkodtam, hogy ohne zsínor megettem azt a marhaperkeltet, amiről Heni egy teljes borospohárnyi zsírt csapolt le, de azután eszembe jutottak a megyefoci-mozgalom fitness-gurujának Kakuszi Kókusz Tarzannak a szavai. Ő egyszer egy súlyos másnaposságra panaszkodó cimboránknak még véletlenül sem azt javasolta, hogy máskor igyon kevesebbet, hanem elmagyarázta, hogy buli előtt be kell dobni egy dupla zónapörköltöt, biztos, hogy nem lesz másnapos.
Teli hassal azután bele is vágtunk a kóstolásba, meg hát az eső is a pincékbe szorított bennünket, de a legeltökéltebb megyeszurkerek még a kötelező pince-tartozkódás ellenére is valóban mértékletesek voltak. Bari ráadásul vezetett, bár ez nem gátolta meg abban, hogy 6 órával később, kóstoló-pohárral a kezében közeledjen az autó felé a rendőrök szeme láttára, majd pedig egy egyirányú utcában (természetesen a rossz irányba) kerülgesse őket, ám ők szerencsére egy koccanással voltak éppen elfoglalva.
Kezdett közeledni a nagy meccs, mi is odakóvályogtunk a Molnár Béla Sportcentrum (gyengébbek kedvéért a focipálya) közelébe. Éppen az ifimeccsre érkeztünk a parkolóba, és kell-e jobb antré, etyeki gólt láttunk már a parkolóból is. Később tudtuk meg, ez volt a nyolcadik, az iváncsaiak nullája ellenében. Itt azonnal megérezhettük a hamisítatlan megyefoci-hangulatot, mert a szomszédban dolgozó melósok elkezdtek üvöltözi, hogy szedd ki, meg a nagycsapat majd még többet kap. Majdnem igazuk lett.
Az esős időben kábé 100 elszánt etyeki és mintegy 10 iváncsai szurker előtt kezdődött a derbi. Előtte igyekeztem a Fejér Megyei Hírlap (www.fmh.hu) és a megyei labdarúgó-szövetség (www.fmlsz.hu) honlapján tájékozódni a sanszokról. Megtudtam, hogy az Etyek dobogós, de Iváncsa is sok nagy derbit bekaszált az évadban. Árontól, történész-barátunktól még azt is megtudtam, hogy Iváncsa az Beloiannisz, a görög falu, azóta ellenőriztem, csak szomszédok. Szóval a Bari által megvett szotyival, tökivel szemlélődtünk hármasban (Heni ugyan autóban alvást tervezett, de utólagosan is minden dicséretet megérdemelve, azután végigázta velünk a rangadót). Nem unatkoztunk. Pillanatok alatt kiderült, hogy zseniális kis meccset fogtunk ki magunknak. Kifejezetten magas színvonalon nyomták a gyerekek, az etyekiek vércse módjára csaptak le minden labdára (később négygólos előnynél is hihetetlen kedvvel játszottak és dobták bele magukat tíz méterről egy-egy labdába), de a rengeteg gólt kapó és elég vérszegényen védekező, sőt a kapura semmilyen veszélyt nem jelentő iváncsaiak is jó benyomást keltettek. Ez így persze elég hülyén hangzik, de egy-egy csel, átadás azért megmutatta, hogy vannak képzett labdarúgóik, csak éppen az elszántság hiányzott, több volt az óvatoskodás, a lábkapkodás. Az eredmény ismeretében némileg meglepő lehet, hogy szegény sípmester (vagy ahogy a közönség azonnal megtalálta, a normális méretű szaglószervvel rendelkező sporit, a nagyorrú állat) így sem úszta meg, és hamar össztűz áldozata lett, egy egyáltalán nem bonyolult mérkőzésen.
Az etyekiek támadójátéka, az ellenfél térfelén megszerzett rengeteg labda ugyanúgy fantasztikus volt, mint ahogy a nézőtéren is akadt egy kiugró teljesítmény, természetesen az enyém. Valahogy ezen a napon ragadt hozzám a labda, csak az első félidőben négyszer avatkozhattam bele, volt sima visszapasz, bokorból kiszedett labda visszaemelése, illetve egy csillagok háborújába is beleillő védekező mozdulat, erősen kilőtt labdát félkézzel a korláthoz szorítottam. Mindezt a nézőtársak talán nem értékelték, de Bariéktól minduntalan hatalmas pacsit kaptam, Bari csak azt kifogásolta, hogy túl gyorsan visszaküldtem a bogyót, nem tudta fényképpel is megörökíteni a szép mozdulatokat. Szünetben beszélgetésbe elegyedtem egy sporttárssal, mivel látta, hogy a góloknál tapsolok, rendes etyekinek nézett, és megosztotta velem abbéli véleményét, hogy „a Szabadegyházának is lőhettünk volna tizet.” Ezt az információt ugyan megerősíteni nem tudtam, sőt bevallottam, hogy „azon nem voltam kint”, de kérdésemre megtudtam, hogy akkor egy hetes lett a végállomás. Az iváncsai tábor hamar elhallgatott, ám egy női szurkoló azért akadt a túloldalon, aki lendületes szópárbajt váltott a mi oldalunkon szurkoló etyekiekkel. A dialógust sajnos nem idézhetem, mert a felét nem értettem, a másik fele meg olyan kifejezésekből állt, amit nem szoktuk leírni ezen a, reméljük kiskorúak által is látogatott honlapon…
Mintha csak a mi teljeskörű szórakoztatásunk lett volna a derék csapatok célja, amikor már eldőlt a derbi, akkor sem unatkoztunk, mert egy nem túl vészes iváncsai szabálytalanság (visszahúzás) után egymásnak esett a két csapat. A bíró – salamoninak éppen nem mondható ítéletet hozott – kiállított egy iváncsait, és adott még egy etyeki sárgát. Ebben legfeljebb úgy volt logika, hogy az etyekiek pirosban, az iváncsaiak sárgában játszottak, legyen mindenkinek mindenfajta színe.
A végén már zuhogott az eső, de ahogy a csapatok becsülettel dagasztották a sarat, úgy mi is kitartottunk. A nagy győzelmi mámor végül abban teljesedett ki, hogy az etyeki sikercsapat a közönség különböző részeihez kicsúszott hason, ekkor már tényleg nem lehetett volna megállapítani, hogy milyen színben játszottak. Hazafelé még felnyaláboltunk egy dáridózó álmegyeszurkert, aki képes volt meccsnézés helyett is bort kóstolni, és bár mi megyések ezen teljesen fel voltunk háborodva, a dajdajozó egyén állapota láttán, a szóbeli feddéstől eltekintettünk, valószínűleg nem lett volna sok foganatja. Nem tudják mit hagytak ki, de majd talán legközelebb!

Szerzõ: Dzsí