Egy echte budapesti meccs ugyan sok tekintetben nem felel meg a megyefoci alapvető kritériumainak, ám ha egy igazi megyeszurker is robotol a pályán, akkor talán érthető az elhajlás. Ráadásul a Budapesti Sztárok – Budai XI. derbi rengeteg vonzó aspektust ígért. Kakuszi Kókusz Tarzan barátunk, a megyefoci-csapat oszlopos tagja tavaly éppen a Budapesti Sztárokban, idén a Budai XI.-ben kergeti a labdát, de Lórinak és nekem is további ismerőseim is játszanak az érintett csapatokban, többek között egykori csapattársam, Sziráki Gergő, a Sztárok egyik sztárja. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy a Margitsziget volt a helyszín, és remek idő is volt, akkor tényleg ígéretes volt a program, még a megyefutballt nem elsőszámú szabadidős tevékenységeként kalibráló Almit is rá tudtam beszélni. Mivel őt a fotó, hogy is mondjam mérsékelten érdekli, de fotózni imád, így 130, többségében remek fotó készült a mérkőzésről. Megyei meccseken edződött közösségünk azután hátrányait is látta a helyszínnek. Ekkora stadionban sem láttunk még megyemeccset (a szép nagy betonlelátón ücsörögtünk), de ilyen kevés ember előtt sem. A hangulatra, vagyis inkább annak hiányára jellemző, hogy amíg a kezdősípszó után még gyorsan elmentünk a büfébe, esett egy gól, ám olyan csendben, hogy erről csak jóval később értesültünk.
Természetesen szakértő figyelmünket azonnal Kakuszi Kókusz Tarzanra vetettük. Közös (és némi éjszakázást igénylő) hobbijaink ismeretében én már azon meglepődtem, hogy Kókusz még bírja állóképességgel a nagypályát, de hamar kiderült, hogy nemcsak bírja, de igen penge is. A favágás amúgy nem volt ritka a meccsen, ám Kókusz azok közé tartozott, aki kezdeni is próbált valamit a labdával, finom, elhúzós cselek, „szemes” labdák jellemezték játékát. Azt ugyan pontosan nem tudtam belőni, hogy mi a posztja, maradjunk annyiban, hogy jobb oldalon játszott, olykor védőként, olykor támadó középpályásként, olykor kiváló érzékkel a pálya egy éppen teljesen üres szakaszát foglalta el. Mivel a Göncz Kingára emlékeztető „rigó”, amúgy teljesen jogosan kiállította az utolsó emberként buktató egyik „sztárt”, nagyon erős lett a Budai XI. mezőnyfölénye. Az ekkor már csak Budai X. (vagyis a Sztárok) védelme átjárható volt, talán még életemben nem láttam ennyi és ekkora helyzetet egy meccsen, amiből a legnagyobbakat ugyan kihagyták a fiúk, de párat bepakoltak. A kihagyott helyzetek azért voltak különösen fájdalmasak, mert mindkét félidőben volt egy olyan, amikor a labdát hozó csatár az elegáns mellérúgást választotta, pedig ha a teljesen egyedül érkező Kókusz barátunk mellett dönt, akkor biztos gólt köszönthettünk volna.
Kókusz amúgy rendkívül szerényen csak egy félmosollyal konstatálta, amikor állati hangon „ráköszöntem” és komoly futballistaként nem integetett később sem a nézőtéri barátoknak. Nagy megnyugvással láttam viszont, hogy a pályán aktívabb kommunikációt folytat, hiszen őt úgy ismerjük a társaságban, mint aki csak akkor nem beszél, amikor kortyol. A pályán, a szünetben és a meccs után is szervezett, békített, gratulált, értékelt.
Sziráki Gergő ezen a meccsen kevésbé tudta bizonyítani, amúgy bizonyára kivételes képességeit. Amikor Alminak mutattam, hogy a 15-ös a haverom, megkérdezte, hogy ja az, aki mindig felfelé rúgja a labdát. A balhátvéd posztján bizony jónéhány kissé furcsa gyertya, valamint egy rendkívül feminin, fáradt őszi falevélként két méterre lepottyanó, és természetesen szabálytalannak ítélt bedobás jelezte, hogy Gergőt nem ezen a meccsen fogja felfedezni a Dukla Praha, de talán még a Kápolnásnyék sem. Egyvalamiben azonban Albert Flórit idézte, a fotókat visszanézve kiderült, hogy 95 százalékban csípőre tett kézzel állt a pályán.
A pályát övező atlétika-pályán eközben néhány egyre görcsösebb fejeket vágó, és egyre gusztustalanabbul szuszogó futó zavarta a békés meccsnézésünket és sörözésünket, ezen nagyon felháborodtunk, de azután valahogy túltettünk magunkat jogos háborgásunkon. A meccset végül 5-0-ra nyerte a Budai XI., sajnos Kókuszt lecserélték, utána kezdett el igazán sok helyzetet kidolgozni a csapat, ám ennek egyértelmű magyarázatát abban láttuk, hogy Kókusz eddigre felőrölte az amúgy sem túl nagy ellenállást. Jól éreztük magunkat, Kókusz diadalának is nagyon örültünk, de meglepődve állapítottuk meg, hogy a Budapest I/b színvonalban nagyon elmarad például egy pest megyei másodosztályú találkozótól. Ám mivel nemcsak Kókusz, hanem magam is rendkívül szeretek okoskodni, ezt meg is magyaráztam. Budapesten egy huszadik-harmincadik csapatra nem jut szponzor, önkormányzati pénz, míg a falu egyetlen csapatát inkább magának érzi a közösség, a vállalkozó, az önkormányzat. Szóval röviden, valószínűleg még a megyei másodosztályban is több a lóvé, mint a Budapest I/b-ben, ami gondolom inkább önfinanszírozó.
No, de erről majd kifaggatjuk az érintetteket. Abban nem vagyok biztos, hogy Almi futball-vonzódását nagyon meg tudtuk erősíteni, ám egy-egy érdekes mozzanat (amikor az a „csúnya” nagy bőrgolyó telibe talált egy kisebb golyót, vagy az egyik kapus félidőben eleresztett elementáris böfögése, illetve amikor a lecserélt játékos papírzsebkendőnek nézte a füvet) azért olykor felkeltette az érdeklődését.

Szerzõ: Dzsí