 |
Szőrmentén a doppingról
A megyefoci.hu íróit és lelkes szurkereit sem hagyták érintetlenül az Athénban történt magyar doppingesetek, illetve a miattuk megfogyatkozó aranygyűjtemény. Jómagam valamelyest személyesen is megéltem ezt a szomorú hetet, mert gyulai vagyok eredetileg, ahogy Annus Adrián is, sőt a sportpályán együtt is szakadt fel belőlünk a lélegzet. Igaz én futó voltam, Adrián pedig akkor még diszkoszvető. Jól emlékszem, közösen éltük meg az első igazán nagy doppingbotrányt 1988-ban a 100-as atléta Ben (Benzin) Johnson esetét, illetve azt, hogy sokszor nem értettük a magunk korosztályában néha előforduló furcsa eseteket sem. Másfél évtized távlatából és kicsit idősebb (talán bölcsebb, de az is lehet, hogy ugyanolyan naiv) fejjel már mást lehet kiolvasni az esetekből.
Adrián többször nyert diszkoszvetésben országos bajnokságot. Tehetsége és adottságai kapcsán erre méltó volt. El is ment tanulni Szombathelyre, ahol a magyar dobóiskola fellegvára van. Kicsit aggódtunk érte, hiszen diszkoszvetőnek ment, de már egy év után is vetett kalapácsot. Sőt, az addig karcsú és meglehetősen karakán férfias vonásokkal teli – még azt is merem írni, hogy szép - arca hirtelen kikerekedett.
A ’90-es évek elején még fénykorát élte Carl Lewis, az atlétika koronázott királya. Azt a furcsaságot vettük rajta észre, hogy télidőben, az egyébként igencsak vékony arca mindig kerekebb volt és pufi, amit igyekezett rejteni az erre az időszakra meghagyott szakállával.
Ebben az időben már kiképzettek voltunk, edzőnk Vince (Rumcájsz) Zoltán felkészültségének köszönhetően a doppingszerekből. Ismertük a Nerobol, a Sztanozolol összetevőit, hatásmechanizmusát, sőt magam is észrevettem, hogy ha fájt edzések előtt a fejem és vettem be egy Quarelint vagy Rubophent, akkor az állóképességi tréningeket jobban bírtam.
Ebben az időben már meggyőződésünk volt, hogy szinte minden olimpiára eljutó versenyző él a tiltott szerekkel. Az egyetemi éveim alatt néha a budapesti olimpiai csarnokban egy-két fedettpályás edzésen részt vettem és ott olyan sztorikat éltem át, melyeket ironikusan adtam tovább volt pályatársaimnak. Többek között egyszer Kovács Dusán 400 gátas sráccal beszélt egy orvosedző, hogy Dusán egy ismerősének tudomásul kellene végre vennie, hogy egy bizonyos gyógyszerből nem szabad éjszakára bevenni semmit sem, mert akkor aludni nem bír, hisz olyan vehemensen kívánja majd a nőket. Meggyőződésünk tehát erősödött.
Az aggodalmat ezután az jelentette, vajon magyar sportolók miért nem buknak le. Illetve miért nem olyan gyakorisággal, mint a külhoniak. Volt közöttük is bukás. Szanyi Andor, Csengeri Kálmán Szöulban, de azután új idők jöttek. A súlyemelésben például megváltoztatta a nemzetközi szövetség a súlycsoportokat, hogy a közönség tudjon még világcsúcsoknak örülni. Atlétikában hallottuk, hogy sűrűbben és találomra kiválasztott ellenőrzésekkel küzdenek a tiltott szerek használata ellen. Persze botrányok ezután is voltak, de a magyarokat elkerülték ezek. Már-már kezdtük elhinni, hogy tényleg tiszták. Ugyan mi közelállók láttuk, hogy például a mai 100-as országos csúcstartó (Németh Roland 10,08-cal) mennyit edzett már 23 évesen is 10,70-ért, és láttuk, ahogy Gyulai Miklós milyen harmatgyenge volt felsőtestileg. A TF-es felvételijén például a tornacsarnokban korláton a saslendület is nehezen ment neki. Utána neki akkora vállai nőhettek 26 évesen, ami igencsak ritka és 60-on országos csúcsot futhatott. Mára pedig hihetetlen mértékben ismét csak összeestek az izmai. Gyanús volt, de hát mi hittünk a munkáikban.
Aztán jött Athén eseménysora. Most már van magyarázat mindenre. Igaz az, hogy a legtöbb sportoló doppingol. Az csak a kérdés, hogy kit hagynak lebukni és kire vigyáznak. Valószínűleg ezért arról lehet szó, hogy eddig vigyáztak a magyar sportolókra, nehogy lebukjanak, Athénban pedig ez megszűnt. A kulcs pedig valószínűleg a korábbi NOB elnök, Juan Antonio Samaranch személye lehet.
A ’80-as évek végén a ZDF német televíziós csatorna beszámolt a NOB korruptságáról, a NOB tagok nőügyeiről. Valószínűleg Deutsch Tamás hisztériája nélkül a konzervatív politikusi pályája végét jelenthetné, ha Schmitt Pálról széles nyilvánosságot kaphatna, hogy a NOB lausanne-i székhelyén a titkárnők Magyarországot ugyan alig ismerik, de Pali neve hallatán csillog a szemük. Samaranch-ról emellett az is ismert, hogy 1991-ben, mikor az 1998-as téli olimpia színhelyét választották, a japán küldöttség bemutatóul átadott neki egy díszes szamuráj-kardot. Samaranch többszöri kérésre sem adta azt vissza, hanem szemtelenül eltette örökbe. Fejétől bűzlött a hal.
Nos Samaranch után új idők fújnak. Akik pedig a Samaranch érából maradtak a NOB tagjai, azokra és a nemzeteik sportolóira rájár a lúd. Bírák, doppingellenőrök ugyanis inkább sokkal szigorúbbak például a magyarokkal, akiknek NOB-tagjáról korrupciós híresztelések vannak. Nem kívánják magukra vonni még a gyanúját sem annak, hogy esetleg velük kokettálnának. Ezért lehetett például az ukránokkal vívott női kézilabda meccsen ellenséges a magyar lányokkal a bírói páros is. Samaranch távozása után pedig Schmitt Pálék sem tudják elsikálni a magyar doppingügyeket. Erre a titkolni valóra utal a sokszor egymásnak ellentmondó nyilatkozataik többsége most, illetve az, hogy a NOB még lehet, hogy tartogat valamit, amit nem hozott eddig nyilvánosságra. Vajon miért nem?
Persze, hogy lebukunk. Az a csoda inkább, hogy csak ennyi eset volt. Mentheti a helyzetet, hogy vannak olyan sportágak, ahol nem lehet jól doppingolni, mert esetleg a hatásmechanizmusok egymás ellen is dolgoznak. Öttusában például, ha jól akar lőni valaki, nyugtató kell neki, akkor viszont nem tud jól futni és úszni. Ha élénkítőt szedne, akkor meg nem tudna lovagolni, vívni és lőni. Tornában a koncentrációt zavarja az izomerősítő szerek tömege. És lehetne még tovább sorolni.
A szomorú inkább az, hogy a sportolók mindezt lelkileg miként bírják feldolgozni. Először is fel kell fogják, hogy dopping nélkül aligha juthatnak el az olimpiára. Másodszor fel kell ismerjék, hogy könnyen lehet az is emiatt, nem lesznek képesek szülővé válni. Harmadsorban pedig akkor még a lebukás kockázata is ott van, ami ellen kifejezetten küzdeniük kell. Ráadásul még a dopping mellett is elképesztő mennyiségű munkára kell ösztökéljék magukat. És akkor e hosszú munka eredményét is elveszthetik, ha nem tudnak egy keveset vizelni. Mintha valakitől a diplomáját vennék el, mert mondjuk a védés után nem képes egy kis leeresztésre.
|
|
|
